Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 26. (1980)

Tanulmányok - Horváth István: Politikai nézetek és viták a reformkori Nógrád megyében, az 1830-as évek elején

Nagy lehetőség adódott — és azt mindkét fél gyakran ki is használta — a taktikázásra, a politikai manőverezésre. Ez történt például az alispáni és a szolgabírói székek eltörlésének megvitatásakor is. A liberalizmus „a végrehajtó és bírói hatalom közt a teória által kívánt elkülönözés szükségeire hivatkozván". Más nemzeteket hozott fel példaként álláspontjának alátámasztására, amelynek lényege az volt, „hogy a megyei tisztviselők bíráskodását egészen megszüntetni kívánta". Az „ügyvédi és törvénykönyvi" csoport a bíráskodás hiányosságait a „pörlekedés módjában" látta és nem a „tisztviselői bíróságok" létében. Sőt azt is bebizonyította, hogy e módszer megtartása olcsóbbá teszi az igazságszolgáltatást, mintha állandó törvényszéket állítanak fel. E felfogást „pártolta az ősalkotmányi vélekedés is". A liberális felfogás a kérdés küldöttségi vitatása során első ízben szenvedett vereséget. Ami politikusait meglepte, mert „a társasági körben nyilatkozott érzemények ellenkezőre mutattak".

28 A politizálás „hivatalos" és „félhivatalos" fórumainak megléte tovább növelte a politikai taktikázások, manipulációk lehetőségét. Ezzel bőségesen éltek Nógrád megye rendjei. Nagy viták és politikai csatározások voltak a szabad jószág (a földbirtok) eladás kérdésében is, ahol szinte a teljes vértezetben felvonultak a különböző politikai felfogások. „A jószágok szabad eladása oly' elhatározott volt a megyei rendeknél, mellyet már senki sem akart feszegetni." A magánörökösödést összefüggésbe hozták a korona — tehát a királyi joggal — örökösödésével, azt fogadták el, hogy „a korona örökösödése az örökös eladás által megszüntessék". De mi lesz az úgynevezett „adománybéli javakkal", amelyekhez királyi adomány által jutott a nemes tulajdonosa? A rendek egy része ezeket a birtokokat is a magánörökösödéssel egyenrangúvá tette. Ebből aztán igazi perpatvar keletkezett. A két ellenpárt — ősalkotmányi és liberális — között egy harmadik csoport a „félelmesek" pártja is bekapcsolódott a vitába. Ehhez a csoporthoz tartoztak azok „kik magok önállóan gondolkodni, magok vizsgálódni nem szokván, mindig mások okoskodásai által vezettetnek". Módszere az „ijeszgetésekben s aggodalmak ébresztgetésében" állt. Elmondták, hogy „szükségtelenek", „veszedelmesek", „károsak" a viták a pártok között. Amikor odáig fajult a véleményeltérés, hogy a liberalizmus rágalmazta az „ősalkotmányi felekezetet" e „félelmesek" — nevüknek megfelelően — visszavonultak a politikai vitától. Végül is az ősalkotmányi felekezet javaslata úgy győzött e kérdésben, hogy „a liberalizmus tudván, hogy az ősalkotmányi felekezet vele egy célra törekszik, átengedé neki a könnyű diadal dicsőségét". Miért volt erre szüksége a két pártnak? Az „ősalkotmány" pártnak azért, mert „a liberalizmus nagy becsben állt a közvéleménynél". Azt tapasztalta, hogy a „liberalizmus ellen magános viszonyokban nem győzhet s a gyakori megbukás által alkalmatlanabbá tétetik" a fő célkitűzései képviseletére. A liberálisok pedig akként vélekedtek, hogy egyes pontokon engednie jó. Ott tette ezt meg „ahol főbb elveinek feláldozása nélkül történhetett. Elállott azoknak sürgetésétől, amelyeknek szüksége a jelen állapotban még mellőzhető volt... " „Teóriák s az alkalmaztatástól távol álló kérdések fölött győzni nem egy nyereség, veszteni igen ártalmas lehetett" — vallották a megye liberális politikusai.

29 (A politikai vita gyakorlatának további lehetősége teremtődött meg a Losoncon (1833), Balassagyarmaton létrehozott kaszinók 14