Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 25. (1979)

Tanulmányok - Szvircsek Ferenc: Nógrád megye vasúthálózatának kiépülése (1867–1939)

Kondor kritikusai már a művek bemutatásakor felismerték, hogy mindkét sorozat önarcképi ihletésű, valamennyi lap „a vívódó önarcképe"28 A művész maga kutatja e monotypiákon azt a valakit, aki önmagának is ismeretlen, hasonlóan ahhoz a, szenvedélyhez, amellyel az idős Rembrandt kutatta saját arcát. Rembrandthoz hasonlóan Kondor is a megharcolt harc végéhez közeledve, illúziói elvesztése után fordult művészi érdeklődéssel önmaga felé: a „mi a világ és mivégre van" kérdés megválaszolása után a ,.mi vagyok én'' problémakörét vetette fel. Korábbi grifikáin is találkozunk önarckép jellegű figurákkal — segítségükkel jelzi a témához kapcsolódó állásfoglalását, saját helyét a mondandó által jelzett világban. A gondolkodó-vívódó morális ember, a bukott angyal sorsa az övé. Kondort pályatársai nem kedvelték, a magányos farkasok útját járta. Törvényszerű volt, hogy a világ művészi megismerése és pesszimista konklúziója után önmaga felé forduljon — elemezve, hogy ő a problémák hordozója és előidézője-e életében, vagy pusztán szenvedő, küzdő áldozatuk. A két sorozat kérdésfeltevésében, közelítési módjában és technikájában is különbözik Kondor korábbi munkáitól. A Valaki önarcképe sorozat egy hányódó és érzékeny intellektus portréja a vívódás és a tragédiaérzet különböző fokozatai között. Az első lapok (I—

VII) a művész belső világának, egyéniségének szétesését, maga teremtette világának önnön fejére zuhanását, problémái mardosását jelenítik meg. A VII—

VIII. lapon saját tragédiáját idézi groteszken, öngúnnyal. A IX. lapon a rezignáció, végképp kibillent egyensúlya felett érzett kétségbeesése szólal meg. A XIV. lapon megkísérli a törékeny egyensúly újrateremtését, de az elemek (arc, kezek) zaklatottan, tétován szóródnak szét — egy ké14. kép 158