Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 25. (1979)

Tanulmányok - Szvircsek Ferenc: Nógrád megye vasúthálózatának kiépülése (1867–1939)

úrrá lenni a kísértések során, küzdelme csak a halálban oldódik fel. A XX. század mitológiájának tanítása e ponton végtelenül pesszimista — ahogyan a kor szülte problémákon is képtelen az egyén úrrá lenni — csak a puszta küzdelem marad, a győzelem reménye nélkül. Kondor kevés bibliai témájának ábrázolási szempontját a Jézus-legenda általa szavakba foglalt értelmezésével közelíthetjük meg: „A Jézus-szimbólum a történekemtől függetlenül igaz, mint a népmesék, a költemények, és ha egy ilyen vágású ember a mai életünket figyelné, nem helyeselné és joggal. Nem történt változás, csak elperegtek az évszázadok. A bibliai Jézus nem is változtatni akart, hanem ősi tanokat — melyek a közkézen elvesztették fényüket és ezzel érvényüket is — helyreállítani. Természetes, hogy utolérte a társadalom bosszúja, méghozzá azok képében, akik szentségekből hivatalt csináltak maguknak."25 Az emberi társadalom örök jellemzője az erőszak és az önzés — s így a világban a moralista szükségképp bukásra ítéltetett, amely lehet halál, kirekesztettség, teljes magány. A régebbi korok ítélete a keresztrefeszítés, amely mégis „kegyelemteljesnek tűnik, mert emberi kegyetlenkedések közepette szégyenít meg"

26 — az ember lemérheti tette jelentőségét, látja kikért és miért áldozza fel életét. Az intézményesített társadalomban a gépi civilizáció, a személytelen döntések révén az ember magára marad, küzdelme értelmetlen kapudöngetéssé korcsosul. Elvész a harc lelkesült, felemelő tudata, csupán a küzdés, a megnemértés,, a magány, a bukás marad: a mítoszból elmarad a mennybemenetel. E felismeréssel magyarázható, hogy Kondor a bibliából csak a keresztrefeszítést, a meggyalázott Ezékiel prófétát és a kísértések súlya alatt elpusztuló Szent Antalt ábrázolta, s profán mitológiája hőseinek sorsa is legtöbbször a megveretés. Szomorú tanulság Kondoré, lapjai az emberi sors kisiklási pontjait rögzítik: a harcot, vagy a hara elvesztését. Tanítása mégsem lemondó pesszimizmus, vagy cinikus szemlélődés, hanem a tevékeny részvétel „a nagy világszínpadon", az aggódás a sorsa irányítását elvesztett emberért. A tömegben önfeledten szerepüket játszó embereket jeleníti meg groteszken, ironikus fricskával Színpadi jelenet című grafikáján. Ezen a lapon is az „emberiség egyetlen élőlény mivolta" nyilvánul meg, mint a Dózsa-lapokon, de minden katarzistudat nélkül, teljes fejetlenségében és céltalanságában tombolva. A szerencsétlenül kapálódzó pálcikaemberkéket kötél szorítja össze, mely szinte jelképezi az emberi lét korlátjait. A tömeg fölé — önportrét idéző — gondterhelt kifejezésű szárnyas alak lendül, óvó és egyben segítségnyújtó kézzel. A kompozíció egésze mégis reménytelenséget sugall, az angyalt lendülete és vonzalma az emberek iránt lehúzza — ezt jelzi az íves vonalháló — nem nyújt többé menedéket. A Színpadi jelenetek szemlélése közben Ady verssorai idéződnek fel: „Óh, jaj annak, aki föltámad S nem érzi önnön — életét, Beszédje kongó báb-beszéd S báb-színpad bábja ő maga, Kérdés, kísértés és titok."27 Kondornál is bábbá degradálódott a csodálatos, teremtésre született ember, a segítő humánum pedig bukásra ítéltetett. Súlyos problémaköréből festészeti munkásságával — mely ekkor (1969 táján) jelentősebb grafikai tevékenységénél — próbál kitörni, a festői műfaj nyelvén keresi a megoldást. Grafikáin jelentőset utoljára az 1968—69-ben készített Valaki önarcképe és a Festő címmel ellátott sorozatokon alkotott. 157