Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 25. (1979)

Tanulmányok - Horváth István: Az 1918–1919-es forradalmak nógrádi eseményei a visszaemlékezések tükrében

tunk, a szakaszparancsnokunk pedig Bak Dénes. Velem együtt volt Szalvay Mihály, Penyaska István, Somoskői István, Nagy Antal, Rácz Dezső és többen mások. Később Bak Dénes századparancsnok-helyettes lett, s én lettem a szakaszparancsnok."

11 A harcokban megmutatkozó magatartás emberi, tényleges vonásain nem szépítenek az emlékezők, így hitelességük csak fokozottabban érvényesült. A harcoknak nagyon sok kedves emléke is volt. A harci cselekmények elmondásakor — erőteljesen jelen vannak mesei motívumok, csodás elemek és hangulatok is megfigyelhetők. A folklorizalodas, a legenda teremtés e történeti események természetes velejárója, és tükrözi — e műfaj szabályai szerinti realitással — a korban élők érzelmi életét. E tudatvilág jellemzésére példaként álljon a következő visszaemlékezésrészlet : „Amikor a csehek Kisterenyét elfoglalták, én zászlóaljammal már a késő esti órákban elfoglaltam helyemet: Jánosakna, Kazár közötti részen. Hajnalban a csapatomtól kb. 1 km-re mentem előre az országúton és kémleltem a vidéket, nem-e venni észre ellenséges mozgást, azonban nem láttam semmit. Az országúton Nemti felől egy parasztember jött, vállán gereblyével, villával, akit megkérdeztem, hogy nem-e látott cseh katonákat. Kérdésemre azt válaszolta, hogy vannak csehek, de azok még mögötte vannak és itt az országúton is mögötte két cseh katona jön. Én utána az árokba húzódva távcsővel figyelni kezdtem az utat, ahol tényleg felfedeztem két alakot. Miután messze voltak és hajnali szürkület lévén nem lehetett megállapítani civil-e, vagy katona. Közelebb érkezve azonban távcsövön keresztül megfigyeltem, hogy a felém tartó, két cseh katona. Nálam se fegyver, se revolver, de más felszerelési tárgy nem lévén, a kezembe csak egy bot volt. Az árokba lehúzódva állandóan figyelemmel kísértem ezek közeledtét és nem lehetett nagyobb távolság közöttünk mint 100 méter, amikor kivehető volt, hogy egy cseh tiszt és közlegény közeledik felém, vállukon karabély, de mindkettőnél revolver is van. Magam se tudtam mitévő legyek, miután egyedül voltam, csapatomtól messzire eltávolodva, közelembe senki, a távolság pedig egyre kevesebb lett közöttünk és elhatározásra még mindig nem jutottam cselekvést illetően. Megmozdulni nem mertem, mert ezzel elárulom magam és célpontot nyújtottam volna a két fegyveres katonának. Amikor 5 lépésre közelembe értek, akkor kiugrottam az árokból, a kezembe levő botot magasba emelve és elkiáltva magamat: holleruki! a két cseh magasra tartva kezét megadás jeléül. Erre hozzájuk ugrottam, a karabélyt kiakasztva nyakukból földre hajítottam, a tisztnél lévő revolvert letépve nyakukból magamhoz vettem és meggyőződtem arról, hogy töltve van-e. A revolver töltve lévén, most már könnyű dolgom volt.. ."

12 A visszaemlékezések egy-egy téma, kérdéskör kapcsán nagy természetességgel említenek és lépnek túl olyan vitatott pontokon, amelyeken a helytörténetírás hosszú ideig töprengett. A korszak eseményeinek, összefüggéseinek kutatása során magam is találkoztam olyan ún. nehéz kérdéssel, amelynek feloldása jó tíz évvel ezelőtt sem jelentett — számomra — könnyű felada13