Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 24. (1978)
Tanulmányok - Szvircsek Ferenc: Az üveggyári munkások életviszonyainak és politikai mozgalmainak alakulása Nógrád megyében
gyerekeknek műszakonké nt egy kocsi fűrészelt hasáb fát ke llett_előkészíteniük. Érdemes néhány mondatot a munkamenetről is szólni. A műszak kezdete nem volt időhöz kötve, hanem amikor az olvasztás befejeződött, akkor a generátoros ezt úgy adta tudtul a dolgozóknak, hogy egy bükkfa deszkán fakalapáccsal mind a telep felső, mind az alsó végén erősen kopogott. Ezt hívták „angelassen"-nak. Ez a hang megszólalhatott akár nappal, akár éjjel, amikor a munkamenet ezt megkívánta. A fakalapács hangjára legelőször a behordó gyerekek szaladtak be a hutába a hűtőkemencéket befűteni, hogy egy óra múlva az üveg berakható legyen. Ellenkező esetben a gondjára bízott kemencék helytelen fűtése miatt a gyereket megverték. Még a kemence bemelegítése alatt a vályút, amelyet itt „trog"nak neveztek, tisztára kellett mosni, a patakból friss vízzel telehordani, ugyanakkor a kádat, amelyben a faformákat mártogatták, szintén meg kellett tölteni friss vízzel. A behordógyerek egyúttal a formatartó is volt, a behordó és fűtő tevékenysége mellett. Nagyon kellett igyekeznie, nehogy összeolvassza, és eléggé melegen tartsa a hűtőkemencét, mert ellenkező esetben az üvegáru pattogzott. Ilyenkor szintén a verés volt a büntetése a gyereknek. A hűtőkemencébe való behordásnál a számolásra nem használtak krétát, sem számolótáblát, hanem minden darabot, melyet a hűtőkemencébe vittek, fennhangon kellett számolni 50-ig, azután ismét 50-ig, de azt is be kellett most mondani, hogy 50 először, vagy 50 másodszor, harmadszor. Mikor elérték a kiírásnak megfelelő számot, akkor más sorozatot kezdtek csinálni. A sorozatnak a nevét a németből vették át, és ,,Gattung"-nak nevezték. A málnapataki gyárban a kemence egyik oldala észak felé, a másik dél felé mutatott. Az északi oldalon az ún. ordinäres üveget csinálták (Hohlglas), míg a másik oldalán csiszolt üveget (Schlifglas) meg préselt üveget csináltak. Nemcsak ebben a gyárban, hanem szerte az egész országban az üvegeket, valamint a készítésükhöz használt szerszámokat német és cseh nyelven nevezték, aszerint, hogy az illető üvegfúvó vagy elődei honnan származtak. A hutai szerszámok elnevezése megmaradt az eredeti nyelven, annak ellenére, hogy a munkások elszlovákosodtak, illetve elmagyarosodtak. Az irodákban is németül vezették a könyvelést, de még a fizetések alkalmával a bérelszámolás is német nyelven történt. Hutamester, a tárgyalt időszakban, nem volt Málnapatakon, ezt a tisztségét az írnok látta el, akinek a dolgozóktól a „fiatalúr" címzés járt. Az irodában dolgozott a könyvelő (Buchhalter), akinek a tekintetes cím járt. A fő üvegfúvó a gyárban Forgács András, aki egyben a legöregebb is volt. Utána következett Snóbb József, aki csak kelyheket, korsókat és finomabb darabokat készített. Az ügyesebb üvegfúvók nem darabszám, hanem bérben dolgoztak. A többi üvegfúvó a következő volt: Vicián, Gyuris Ferenc apja, Hás Antal, Pfeffer János, Liszinen József, Liszinen Gyula, Liszinen János, Varga János, Hoky, Ruzicska, Preisler, Macskó nevű üvegesek. A csiszolóműhelyben Sajgál, Kriska és Lihányi mesterek dolgoztak. Az üveggyári munkások úgy tartották, hogy az üvegcsiszolók rövid életűek, mert tüdőbajban halnak meg. Ugyanis száraz kövön repesztették a poharakat, mindenféle védőberendezés nélkül. A keletkező üveges kőport belélegezve szilikózisban betegedtek meg. Szokás volt, hogy a csiszolósegéd, aki az elhalt mesternek özvegyét vette el feleségül, lett a 12
