Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 23. (1977)

Palóckutatás - Bakó Ferenc: A kutatás eddigi eredményei - Hozzászólások: - Kapros Márta

lön élő családokban gyakrabban találkozunk az anyai nagyanya nevével. Ebben közrejátszik, hogy amíg a másik formánál a végső döntés az anyósé volt, itt az asszonynak is nagyobb beleszólása volt gyermeke nevének kiválasztásába. S mivel az anya, lehetőségeihez mérten jobban támogatta, segítette leányát, a hála az unoka névadásában is realizálódott. Gyűjtőterületemen általánosnak mutatkozott, hogy a gyermek születésének bejelentésével, a keresztelői szertartással kapcsolatos hivatalos elintéznivalók az apára hárultak. Két községben valamelyik nagyanya végezte ezt. A magyarázatot a gazdasági, társadalmi háttér adja meg. A kérdéses Patak és Dejtár községekben a korábbi birtokviszonyok függvényeként annyira kevés föld volt a parasztság kezén, hogy a múlt század végétől a férfiak számottevő hányada volt kényteeln idegenben ipari munkát vállalni. A kérdés nemcsak olyan primer formában válaszolható meg, hogy a hét végén hazajövő férj nem volt éppen otthon szülés idején. Mint ahogy a szélesebb körű gyűjtési tapasztalatok igazolták, az otthoni gazdaságban, általában a család ügyeinek intézésében jóval több feladat hárult az asszonyokra, s így társadalmi státuszuk módosult. Ebből is következett tehát, hogy a születés bejelentése az ő feladatkörükbe ment át. Az idevonatkozó korábbi néprajzi leírásokban általában feltüntetik, hogy a komaasszony hányszor tartozott ételt vinni a gyermekágyasnak. A számok különbözőek. A szokást gyakorlók gazdasági helyzetének tisztázása után nyilvánvalóvá válik, hogy az alkalmak gyakoriságát ez befolyásolja. A kialakult normák gyűjtőterületemen 2—3 alkalomban határozták meg a minimumot, s a felső határ egy hét volt. A századfordulón még megszólták, ha egy szegényparaszt felesége a tehetősebb réteg normáit próbálta volna követni, a két világháború között azonban már általános ez a tendencia a gazdaságilag differenciáltabb falvakban. Ebben az időben a gazdarétegnél, sőt a középparasztságnál is a szokás eredeti funkciója fokozatosan háttérbe szorult, s mindinkább társadalmi státuszt jelző szerepe lett. Ez pl. Örhalomban odáig fejlődött, hogy a 30-as évektől a komaasszony egyszerre, a keresztelői lakoma alkalmával vitte el a korábban egész hétre kiszabott ételmennyiséget, s a keresztelő többi meghívottja — nem akarván elmaradni — ugyanannyit vitt. Sőt a háziak is gyakran főztek, tehát a szükségletet messze meghaladó menynyiségű étel gyűlt össze. Ebből azután valóban minden arra vetődőnek adományoztak, nem jótékonykodó gesztusként, hanem reprezentációs céllal, társadalmi presztízsük hangsúlyozása végett. Itt tehát a gyermekágyast támogató, rendszeres ételhordás beleolvadt a keresztelői lakomába, s ezt méltán emlegetik utóbb „kislagzi"-ként. Ma is a falu érdeklődésének középpontjában áll az ilyen esemény, ami közvetlen vagy közvetett formában jóval szélesebb körre terjed ki, mint a család. Azokban a falvakban, ahol számottevőbb gazdaréteg nem alakult ki, ha szerényebb keretek között is, de jelentkezett a bőségesebb ételhordásra való törekvés. E községekben hamarabb válik általános gyakorlattá, hogy a vérrokonságból választják a keresztszülőket. A jelenség egyik motiváló tényezője éppen az, hogy ha már nagyobb költséggel jár a komaság (természetesen az ételhordás mellett az egyéb kötelezettségeket is beleértve), maradjon családon belül. Továbbá a szegényparaszt családok asszonyai mind nehezebben bírták az adományok körül kialakult versengést. S amíg az „idegen" komaasszony a tágabb közösség ellenőrzése alatt állt, a közvetlen rokonság jobban méltányolta az illető anyagi nehézségeit és kevesebbel beérték. Bár a keresztelői 36