Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 23. (1977)

Palóckutatás - Bakó Ferenc: A kutatás eddigi eredményei - Hozzászólások: - Ujváry Zoltán

Ha szokások átadásának, átvételének kérdését vizsgáljuk, akkor nem merül fel probléma, ha ismerjük a település eredetét. Idevonatkozóan azonban gyakran téves adatok állnak rendelkezésünkre; másrészt pedig ha a települők az új haza népével egy közösségbe kerültek, akkor évszázadok múltán már teljes asszimilációról beszélhetünk. így azután az idegen folklór jelenségek is az új szituációban élték tovább az életüket. Idevonatkozóan szeretnék végül néhány példát említeni, amelyekkel a szokások átadásának-átvételének sajátos kérdéseire is rávilágíthatunk. Egy nagy magyar alföldi településen (Hajdúdorog) napjainkig ismeretes egy állatmaszkos szokás, kecskével való járás karácsonykor. Ezt a szokást sehol sem ismerik a környező falvakban. Továbbá a magyar nyelvterületen sehol sem fordul elő kecskemaszk karácsonykor. Joggal lehetett feltételezni, hogy a település lakói a szokást idegen néptől vették át. A kutatás nyomán azonban megállapítottam, hogy a falu szerb kolonizáció, amit a történelmi források nem említenek és bár románok és rutének is települtek le ott, a 19. században mint teljesen magyar falut említik a statisztikai művek. A különböző irányú elemzés, összehasonlítás stb. nyomán a kecske-járással kapcsolatban megállapítható volt, hogy nem átvétel a magyar hagyományban, hanem a kolonizáció és a nyelvcsere következtében a hagyomány hordozóival együtt vált magyarrá. Egy másik példa szerint Tokaj környékén ismeretes Bacchus-járást a magyarok cseh és szlovák közvetítéssel vették át. Kétségtelenül igaz, hogy jelentős Bacchus-hagyomány ismeretes a cseh hagyományban, azonban ha a szokás vándorlásának az egyenes útját nem látjuk és a környező magyar nyelvterületen sehol sem ismeretes, akkor joggal kételkedhetünk az átvételnek ebben a formájában. A kutatás nyomán azt állapíthattuk meg, hogy a Bacchus-járás Tokaj környékén az oda települt német kádárok hagyományából való. Tehát nem többszörös átvételről vna szó, hanem a tradíció őrzők magyarrá válásáról. Tekintve azonban, hogy ebben az esetben kisebb csoportok kolonizáció járói beszélhetünk, a magyarrá válásuk következtében a szokás a magyar hagyományokkal együtt őrződött meg napjainkig. (Idevonatkozóan érvényesülnek azok a szempontok, amelyekről előadásom elején a szokások átadásának és átvételének feltételeiről szóltam.) Számos példát említhetnék még — úgymint a poludnica, dodola, stinání kohuta, tuka-turon, hója, d'und'a hója szokáskör — amelyekben a szokások átadásának-átvételének első etapját a kolonizációval hozhatjuk összefüggésbe. Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy a szokások vándorlása egybeesik a szokásokat gyakorló közösségek migrációjával, illetőleg letelepedésével. Mert valójában nem a hagyomány vándorol önmagában, hanem annak őrzői tesznek meg nagy utakat és telepítik át magukkal kultúrájukat is. így tehát a folklór motívumok több száz, esetleg több ezer kilométeres utat tehetnek meg anélkül, hogy a kiindulási pont és a célpont közötti területen az átadást és az átvételt illetően kapcsolatot találnánk. A szokások és általában a folklór motívumok interetnikus kapcsolatainak problémaköréhez szerettem volna az elmondottakban néhány gondolatot felvetni. A szokások migrációja még számos kapcsolatra felhívja a figyelmünket. Ezek mögött pedig megtaláljuk mindazokat a tényezőket, amelyek révén a Kárpát-medence népei kapcsolatban állnak egymással. 34