Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 23. (1977)

Palóckutatás - Bakó Ferenc: A kutatás eddigi eredményei - Hozzászólások: - Ujváry Zoltán

És most itt szeretném a problémakörbe bekapcsolni a kolonizáeió kérdését. A Kárpát-medencében élő magyarok folklórjával, illetőleg a szomszédos népekkel való interetnikus kapcsolatot illetően mindenek előtt a kiváló etnológus, Róheim Géza megállapítását idézem: „Ha figyelembe vesszük, hogy a magyar néphit szempontjából a közvetlen átadó a döntő, és hogy a magyarság az európai elemeket csak szláv forrásból vehette, továbbá az egyes szláv nyelvű szomszédnépek külön kimutatható hatását, az adatoknak oly túlnyomó tömegét kapjuk, hogy egyáltalában nem túlzás, ha röviden azt mondjuk: a magyar néphit szláv néphit". Ezzel a megállapítással Róheim Géza lényegében azt akarta kifejezni, hogy a magyarság a hiedelmeit, szokásait stb. illetőleg annak egy jelentékeny részét a környező szláv népektől vette át, sajátította el. A magyar hagyomány kutatói hosszú időn át megelégedtek a kapcsolatoknak a kimutatásával. Saját kutatásaim, megfigyeléseim nyomán úgy látom, hogy az interetnikus kapcsolatok vizsgálatakor a kolonizációs kérdéseket előtérbe kell helyezni. Ennek eredményeként számos szokással kapcsolatban megállapíthattam, hogy a magyar hagyomány szlávnak tartott rétege, de legalábbis annak döntő hányada, nem átvétel, hanem eredendően szláv, másképpen: magyarrá lett szláv hagyomány. Ugyanezt mondhatjuk más idegen (román, német) kapcsolatra vonatkozóan is. Azaz tehát: az idegen hagyomány jelentékeny része a szokáshordozókkal, az aktív és passzív cselekvőkkel együtt vált magyarrá, anélkül, hogy átadásról, illetőleg átvételről beszélhetnénk. Azonban ebből, a már magyarnak mondható hagyományból a szokásnak, vagy más folklór jelenségnek a további terjedése az átadás-átvétel kérdéseit veti fel, amelyekről előzőleg már szóltam. A Kárpát-medence területén a 12. századtól a 18. századig jelentősnek mondható kolonizációk történtek. A telepesek magukkal vitték kultúrájukat, amely nyomán egy-egy terület hagyományát új vonásokkal gazdagították. Közismert tény, hogy egy-egy táj népcserélődése a helyi hagyományban is cserélődést, alakulást eredményez, illetőleg a népcsoport helyváltoztatása egyben kultúrájának módosulását vonja maga után. A folklór hagyomány vizsgálata, elemzése során a probléma akkor merül fel, ha a kutatás során olyan jelenségre figyelünk fel, amely idegenből való átvételt tételez fel. És ilyenkor nyomban az átadás-átvétel irányát keressük, azt, hogy melyik néptől milyen közvetítéssel került át a kérdéses motívum. Legtöbbször nem gondolunk arra, hogy a jelenség a kolonizáció révén alakult ki. Ennél a pontnál pedig eljutottunk a nyelvcsere kérdéséhez. A településtörténet kutatói közül többen rámutattak már arra, hogy a Kárpát-medence területén évszázadok folyamán szlovák nyelvű falvakból magyar nyelvű falvak, magyar nyelvű falvakból szlovák nyelvű falvak alakultak. Román, német, szerb, ukrán és más nemzetiségű településekkel kapcsolatban hasonlóan történt nyelvcsere. Tudunk pl. a Kárpát-medencébe települt bolgárok magyarrá, illetőleg románná válásáról is. A nyelvhatárok menti lakosság nyelvcseréje közismert. Valójában most nem erről beszélek, hanem azokról a népcsoportokról, amelyek az anyahazától több száz, esetleg több ezer (pl. a svábok, szászok) km távolságban települtek le úgy, hogy az új környezetben, az új országban teljesen elszigetelten álltak nyelvükkel és kultúrájukkal. Ennek következményeként több évszázadon át nagyon erős asszimiláció és nyelvi váltás állt be. Szellemi kultúrájuk lényeges elemei azonban megmaradtak 33