Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 23. (1977)

Munkásélet – Kultúra - Molnár Pál: A Nógrád megyei bányamunkásság kialakulásának, harcának és életmódjának néhány kérdése a XIX. században

kat az igazságtalanságokkal szemben, vagy éppen a szervezkedésben résztvettek. Természetesen a családdal rendelkezők számottevő része is résztvállalt a bányatársaság elleni fellépésekben.

33 Hiba lenne azonban azt gondolni, hogy a tőkés vállalat csupán a kolóniákban avatkozott be a bányászok életébe. A munkahelyeken is biztosítani kívánta a zavartalan termelés feltételeit. A termelés zavartalanságán itt természetesen nem a műszaki feltételek biztosítása értendő, sokkal inkább a vállalat érdekei által megkívánt fegyelem és rend minden áron való fenntartása, amely nem tűri meg a munkások gazdasági és politikai jogainak biztosításáért folytatott harcot. A tőkés érdekek legfőbb biztosítói a termelésben, a munkahelyeken a bányavezetők, műszaki és „ adminisztratív alkalmazottak voltak, akik szigorúan megtorolták az elkövetett vétségeket. A rend és a fegyelem betartása nem csupán hivatali kötelességük volt, hanem mint részvényesek saját anyagi érdekeltségüket is érvényesíteni kívánták. (Korabeli dokumentumok ugyanis igazolják, hogy a társulat vezető tisztviselői maguk is részvényesei voltak a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt.-nek.)

34 Az igazgatóság a fegyelmi vétséget elkövetőkkel szemben a kölönböző kedvezmények — kolóniai lakás, előlegek, segélyek, szabadságolások stb. — megvonása mellett szívesen alkalmazta az örök időre való elbocsátást. Ez abból állt, hogy a fegyelmi úton elbocsátott adatait bevezették a társulat „Fekete könyvé"-be azzal a megjegyzéssel, hogy őket a vállalat soha többé nem kívánja alkalmazni.

35 A társulati akarat véghez vivői voltak a munkásság vékony rétegéhez tartozó aknászok, bányamesterek, felvigyázók, csoportvezetők. A munkásarisztokrácia nagyságrendje — miként a magyar iparban — elmaradt a nyugati fejlett tőkés országokétól. A századforduló táján a bányászatban mintegy 30—40 emberre jutott egy-egy jól fizetett és a tőkés érdeket képviselő bányász.

30 A munkásosztály sorainak megbontására, az aknamunka szítására a tiszti, altiszti karból kiválogatott imunkásnyúzók mellett elősaenatettel használták fel a besúgókat, spicliket. Ezek a munkások körében még gyűlöltebbek voltak, mint maguk a tőkés kizsákmányolók. A besúgók szerepe nem korlátozódott a munkafegyelemmel szemben vétők elárulására, sokkal inkább a szocialista megnyilvánulások figyelésére, és azok jelentésére. A salgótarjáni üzemvezetőségnek a vállalat vezetőséghez írt leveléből kitűnik, hogy kiket bíztak meg a munkásság közötti spicliskedésre. A „szorgalmas", „megbízható" munkások külön tevékenységüket — természetesen — jó pénzért végezték. Az üzem vezetősége ugyanis mindazokat „kik a szocialista lázítók nyomára vezetnek. . . esetről-esetre száz forint jutalomban részesítette."

37 í? A munkásság „megfékezésére", a telepi-kolóniái lekötés, a besúgáson alapuló aknamunka mellett már a századforduló előtt is alkalmazta a tömeges elbocsátásokat, mint elrettentő fegyvert. Különösen a sztrájkok szervezőivel szemben voltak könyörtelenek. Nemcsak a településről, hanem a bányavidékről is távozniok kellett. Az 1898-as sztrájk alkalmával 20 „izgatót" toloncoltak ki csupán Salgótarjánból.

38 A bányamunkásság osztályharcos fellépésének kibontakozását fékezték a különböző szociális intézmények. Ezek korántsem játszottak olyan kiemelkedő szerepet, mint a Rima munkáspolitikájában, ennek ellenére hatékony fegyvernek bizonyultak a munkásság viszonylag széles köré223