Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 22. (1976)

Arcképcsarnok - Dévényi István: Csohány Kálmán

járás a művész természetes közlési formájává. Ismeri a rézkarckészítés fortélyát, de sohasem engedi meg, hogy az anyagok egymásra hatásából az esetlegesség üres szépsége művészi céljával szembeszálljon, az érzelmi és gondolati dolgok fölött eluralkodjon. A technikai szerénység, a szűkszavú előadásmód, a tartalmi koncentráció sajátos egysége a csohányi nyelvezet titka. A fent említett elvek szerint készült a Hazafelé című lap. A grafika két férfit ábrázol, amint egy botkerítés előtt mennek. Csohány keze alatt érik ez a mindennapi jelenet mély művészi élmény forrásává. A kompozíciós elemeket keresettség nélkül alkalmazza, és szinte észrevétlenül hangsúlyozza ki velük mondanivalóját. Képkivágásnak tűnik az egész, pedig a legrafináltabb képépítési elvek szerint fogalmaz. Az elhagyás és a sűrítés során a legapróbb dolgoknak is megnő a jelentőségük. Az alacsony botkerítés nemcsak a helyszínre utal, hanem lezárja a kép középterét. A vékony botok egymásmellettiségének gyors ritmusa jól kihangsúlyozza a figurák lassúbb és súlyosabb ütemű lépteit. A két ember vertikálisan majdnem kitölti a kép középterét, és azzal, hogy a kerítés fölé nőnek, alakjuk rendkívül monumentálissá válik. A monumentalitást hangsúlyozza még a sommázott előadásmód és az, hogy a néző felé eső figura sötétebb, optikailag is megnöveli az egymásmeilettiségből következő tömbszerűséget. Az előteret a középtértől a talaj egyenetlenségét mutató két vonal lezárja, így a mozgástér rendkívül keskeny, és csak a haladás irányába mutat kiterjedést. Ezekkel az eszközökkel éri el Csohány, hogy a tenyérnyi lapon keresztül a néző a két ember hazafelé tartó útjában nemcsak egy esemény megfogalmazását látja, hanem mély, gondolatgazdag műalkotást. Hogy kik a rézkarc szereplői, parasztok, vagy bányászok, az lényegtelen. Súlyos, egyforma lépteiket a nehéz fizikai munka alakította ki, egy olyan munka, aminek ritmusa sorsot, életet, magatartást formál. Az, amit ők csinálnak, nem tűr semmiféle lazaságot, fölösleges mozdulatot, tempós, zárt mozgásaikkal, szívós módszerességükkel, energiájuk ökonomikus felhasználásával, állandóan küzdve a legyőzés reménye, de a legyőzetés luxusa nélkül. Hősies küzdelem ez, mert elfogadva ezt a harcot nemesednek olyanná, ahogy Csohány megfogalmazza, monumentálisakká és egész emberi nemük képviselőivé. Testvér-lapja az előbbinek — legalábbis indíttatásban — az Ökrös szekér. A nézőpont megválasztásának itt is fontos szerep jut. A fával megrakott ökrös szekér az előtérre merőlegesen, a kép háttere felé halad. A szekéren, nekünk háttal ülő férfi bal karjával gyengéden átöleli a mellette elhelyezkedő asszonyt. Csohány Kálmán az egész jelenetet enyhén rálátásos kompozícióba foglalja be, ezzel is fokozva a hangulati, tartalmi kifejezést. így pillanthatjuk meg őket anélkül, hogy jelenlétükkel megzavarnánk érzelmi életük szemérmes meghittségét. A művész azáltal, hogy elhagyja a környezetre utaló elemeket, és az eseményt egy nem valóságos térbe helyezi, megfosztja azt az életképszerűségtől, és ezért nem egy népi idillnek leszünk tanúi, hanem egy érzelmi magatartásnak az átélői. 303