Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 22. (1976)

Arcképcsarnok - Dévényi István: Csohány Kálmán

Csohány stílusának belső fejlődési folyamata zökkenőmentes, mert a különböző formaelemek válogatásában, alakításában mindig a legnagyobb természetességgel jár el. Sohasem a hogyan, hanem a mit kérdése foglalkoztatja. Ezért tér vissza a környezet ábrázolásához, amivel a sűrítés érdekében mindig szűkszavúan élt, vagy amit később egyáltalán nem is használt. Most az új szerepe a kompozícióban nem a leíró helyszínrajz, hanem a figurával egyenrangú képépítési elem, aminek a téma differenciálódásában a szerepe megnő. Az egyneműsítés érdekében az ábrázolandó tájnak, vagy tájképi elemnek nem a valóságos formáiban és arányaiban levő lényeges elemeit absztrahálja, hanem az ábrázolás érdekében stilizálja azokat alkotói szubjektumának megfelelően és a tartalom érdekében a legváltozatosabb elrendezésben alkalmazza. A mondanivaló tulajdonképpen az alig cselekvő figurának és a környezetnek kapcsolatából bontható ki, de nem annak a milyensége a döntő, hanem az összetettség ténye hordoz olyan gondolatokat, amelyek külön-külön egyikben sincsenek meg. * * * Az 1963—1976-ig terjedő időszakot az elkövetkezendőkben csak hozzávetőleges időrendben tárgyalom, annak ellenére, hogy az anyag lehetővé tenné a további kronologikus haladást. Nem a történeti sorrendet követve, hanem a szimbólumteremtés, a jelképi ábrázolás módját, tartalmi vonatkozásainak sajátosságait feltárva kísérelem meg további munkáinak az ismertetését. Csohány Kálmán nem sorolható a „folklorisztikus művészek" közé, bár a kritikusok zömben azt teszik. Néha a teoretikusabb igényű művészettörténészek írásaik egyikében, ha módot találnak rá, megemlítik, hogy nála nem a népi díszítőművészetnek a befogadása, hanem inkább a népköltészet szelleméből való táplálkozás a jellemző. Ahogy azonban a népiességnek sajátja a folklór hagyományait felhasználó formanyelv — és ez Csohány műveiben nem mutatható ki ugyanígy —, a népiesség másik ismérve, hogy a népi élet problémáival foglalkozik, de rá ez sem jellemző. Csohány mindig általános emberi problémáik bemutatását tűzi ki célul. Nagyon kevés az olyan műve, amely konkrétan csak a paraszti életre vonatkozik. Igaz ugyan, hogy figurái általában paraszti típusok és azokat természeti környezetbe helyezi, de képi gondolkodásának ez a tulajdonsága nem esztétikai kategória. Ifjúságát falusi környezetben töltötte, emberré a Csiki-havasok könyörtelen, igaz világában ért, ismerte a bánya vészterhes atmoszféráját. Hogy mindezek mennyire motiválják művészetét, az már az alkotáslélektan területére esik. Ennek kutatása és eredményei fontos adalékokat jelentenének a művészettörténet számára is. Sajnos, meg kell állapítani azonban, hogy a művészetpszichológia ezen a területen nehézségekkel küzd. így csak azt a tényt tudom regisztrálni, hogy Csohány alkatilag azokhoz az értékmegőrző típusokhoz tartozik, akiknél a gyermek, vagy ifjúkori élményeinek nemcsak személyiségkialakító szerepük van, hanem később is, egész életük során az emlékek mélyen beleíródva egyéniségükbe, mindig közvetlenül hatnak. Ez azonban nem nosztalgikus 304,