Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 22. (1976)

Arcképcsarnok - Dévényi István: Csohány Kálmán

hetjük meg, akik megélhetési okokból, vagy belső—igényből, heszszabb-rövidebb ideig művelték azt. Az illusztráció tartalmilag árnyaltabb és gazdagabb lehetősége a kifejezési formák sokoldalúbb felhasználását igényelte. A sajátlagos sokszorosított grafika viszont a tájkép, a csendélet, a zsáner, ritkábban a portré területén sokkal kevésbé működhetett szabadon. Formai kérdésekben inkább a hagyományos, a festészettől örökölt kompozíciós elveknek megfelelően jelent meg, a tónusok és a central perspektíva kötöttségét alkalmazva. így azután a sokszorosított grafika elvesztve vonzóerejét, lemerevedett, és viszonylag kevesen is művelték. A középszerűség burkából kitörni szándékozók csak lassan, fokozatosan tudtak megbirkózni a nehézségekkel, habár próbálkozásaikat mindig nagy szakmai érdeklődés követte, de széles körben kevés visszhangot találtak. Felfrissülést azok a fiatalok hoztak, akik az illusztrálás területén is hallatták nevüket, Feledy Gyula, Gross Arnold, Kass János, Kondor Béla, Reich Károly, Szász Endre, Würtz Ádám, és a névsor szinte kiállításról-kiállításra bővült. Grafikusaink fokról fokra sók értetlenséggel megküzdve élesztették fel a műfajt és az érdeklődést is iránta. Látszólag lassú, de annál eredményesebb fejlődés során jutunk el az 1961-es, ma már történeti dátumig, amikoris megrendezésre került az I. Miskolci Országos Grafikai Biennale. Rendkívül látványos volt ez a bemutatkozás. Jelentősége többrétű. Elsősorban bebizonyította, hogy önálló műfaj, és tudatformáló erő tekintetében egyenrangú a festészettel, sőt bizonyos esetekben a könnyen terjeszthetőség miatt alkalmasabb is a táblaképnél. Az I. Miskolci Biennale megmutatta, hogy grafikusaink általánosabb érvényű dolgok megfogalmazására is képesek. A seregszemle azonban nemcsak a grafika elismertetésében vált jelentős tetté, hanem a sokszorosított eljárások fejlődésének is új távlatát nyitotta meg. Ez a kiállítás adott alkalmat Csohány Kálmánnak is, hogy a pályája kezdetén már igen magas szinten művelt technikához visszatérjen. De akkor már mögötte áll egy csaknem 10 éves alkotói pálya, melynek kiérlelt, szabatos, a vonal tisztaságára épülő formanyelve alkalmasnak bizonyult a határozottságot igénylő, nagyobb ellenállást tanúsító rézkarc művelésére. Tusrajzaiban a vonalértékek azonossága, a kétdimenziós síkon élő formák közvetlensége hat. Csohány Kálmán rézkarcainál látszólag alig alakít valamit a sokszor már tussal megrajzolt kompozíción. De ez a kevés, szinte észrevétlenül megváltoztatja a lap karakterét, a megfogalmazás egzaktabb, tömörebb lesz, és a mondanivaló érzelmileg telítettebb. A rajzoknál a papír felülete szinte mindig a horizontálisnak és a vertikálisnak végtelensége érzetét keltette a művészben, ezért ezeknél a műveknél a figura sohasem tölti ki a rendelkezésre álló területet. A rézkarcnál a lemezszél a lehatárolt, konkrét sík képzetét adja, és az ezen elhelyezett portré, vagy figura, szinte túlnőni igyekszik a szűk kereten, és az emocionális indíttatás nemcsak a vonal karakterével hangsúlyozott, hanem az egész kompozícióval. (Kalászos fej, Pásztorfiú.) így válik azután a módszerben kötöttebb, de az árnyaltabb kifejezésre alkalmas sokszorosított el302