Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 22. (1976)

Arcképcsarnok - Dévényi István: Csohány Kálmán

legzetességét már itt megfigyelhetjük, a típusalkotást és a szűkszavúságot. Vannak ugyan olyan rajzok, amelyeknél a cselekmény nagyobb szerephez jut, mint a fent említett illusztrációnál, főleg az ifjúság számára készült kiadványokban, ahol didaktikus célok érdekében a dolgok bővebb elmagyarázását igénylik, Tamási Áron: „Ábel a rengetegben" című könyvéhez készült szöveg közi rajzokra gondolok itt elsősorban. De láthatjuk itt is, hogy pl. Fuszlán és Szurgyelan, a két mezei vitéznek megérkezését megjelenítő mű sem bőbeszédű, a rajz itt is a két alakra koncentrál, és a környezet csak egy-két tárggyal motivált. Csohány Kálmán készített illusztrációkat Tersánszky J. Jenő „A Vándor" című novellás kötetéhez is, ami 1955-ben jelent meg. Van ebben a könyvben egy rajz, ami az „Ákombák tanár úr" című novellához készült. Az illusztráció ebben az esetben nem más, mint Csohányra jellemző vonalrendszerrel felépített figura, de egy olyan típus, ami már nemcsak Tersánszky novellájának életterében nyer értelmet. Általános jegyeket hordoz magában a mindenki számára egyértelmű groteszk, szánalmas figura, de a grafikus melegséggel szól róla, úgy, hogy mosolyunk bántóvá válik és lelkiismeretfurdalást érzünk miatta. Az illusztrálás már csak egy alkalom a művész számára arra, hogy rezonáljon egy dologra, és a saját alkati, lelki, vagy gondolati beállítottságán keresztül már-már majdnem elszakadva, önálló művészi erővel szóljon. így válik önállóvá az illusztráció, és az írás — ha jó — élményanyag, aminek nem irodaimisága hat, hanem élet, vagy élményszerűsége. Ezért mondhatta erről a rajzról azt Tersánszky J. Jenő „ez olyan, mintha én készítettem volna". Csohány Kálmán az ilyen illusztrációkkal rendkívüli módon kitágította a műfaji lehetőségeket, nemcsak azért, mert az 50-es években a festészetben uralkodó és más műfajokban is ható naturalisztikus életkép-felfogástól függetleníteni tudta magát, hanem azért is, mert felfogásával segítette az úgynevezett „szabad, vagy kötetlen illusztráció" kibontakozását. Karakterérzésének biztos megnyilvánulása kísérhető nyomon munkáin. Ebben a típusalkotásának módszere, a sallagmentes előadásmód, a legegyszerűbb eszközökre való törekvés, a lényegre koncentrálás segítik őt. A típusok megfogalmazása nem merül ki a realista bemutatással. A vonal adta lehetőségek gazdag kiaknázásával beszél róluk „szemérmes humorral", iróniával, ritka esetben kritikával, de mindig az együttérzés hangján szól, és az együttérzést kényszeríti ki a nézőből is. Minden műalkotásnál, úgy az irodalomnál is, a verbális mondanivalón túli értékek teszik teljessé a mű értelmét és annak megértését. A „szabad, vagy kötetlen illusztráció" lényege abban rejlik, hogy a rajzoló ennek a „mögöttes tartalomnak" a megragadására törekszik, elhagyva a cselekményrajz szűk ösvényét, és a hagyományos értelemben vett illusztrálás helyett, zenei műszóval élve, az interpretálást vállalja magára. Tovább vive a hasonlatot, ahogy a zenében az 300