Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 22. (1976)

Arcképcsarnok - Dévényi István: Csohány Kálmán

interpretáció sokszor elszakad az eredeti műtől, és önálló formát öltve előadják, úgy a rajz is ilyen esetben lazábban kötődik az irodalomhoz, és sokszor ettől független életet kezd élni. Csohány Kálmán a lényeg megragadását tűzve célul, jut el a „szabad, vagy kötetlen illusztráció" műveléséig. József Attila „Dunánál" című vers olvasásakor készült a Parton című tusrajz. A vers egy hangulati indító elem, ami a grafikusban a költeménytől független emóciókat ébreszt, ezt általánosíthatja, és ezt fogalmazza meg a rajzi törvénynek megfelelő formában. Készít illusztrációkat magyar és bolgár népballadákhoz is, ahol az egyiknél a drámaiságot, a másiknál a tragédiát sejtető feszültséget ragadja meg. Csohány sokat illusztrál, és csak a könyvkiadók hibája, hogy nem használják ki sokoldalúbban „rajzolva gondolkodó" és élményeit mindig kifejezni szándékozó képességét. Megbízás nélkül is papírra veti irodalmi élményeit, mert számára az illusztrálás alkalom, saját maga kifejezésére. így született meg az egy Ápr'ly-vershez készült Antigoné című lap is, aminek az ihletettségen kívül kevés köze van annak tartalmi tematikai rendjéhez. Ritka alkalmak egyike Csohány Kálmán munkássága során, hogy a Magvető Könyvkiadó 1968-ban olyan könyvet adjon ki illusztrálni, mint Ilylyés Gyula „Az éden elvesztése", és Déry Tibor „Szembe nézni" című műve, melyek tematikája közel áll a grafikusművész emberközpontú problémavilágához. Csohány magas hőfokon a maga művészetében megteremtett jelképekkel szól a könyvekben felvetett kérdésekről. Az egyik kompozíció középpontjában az atomrobbanásra jellemző gombafelhő áll, de ezt a művész stilizálja, és hasonlatossá teszi egy fához, amelynek ilyen bemutatása a halálfa jelképes megfogalmazásával egyértelműbb lesz, Az egész mű, az ágak közül visszahulló kis házak és az elrepülő madarak, nemcsak a robbanás pusztítását, hanem élet és a borzasztó halál összetett megfogalmazását is lehetővé teszi. Hogy mennyire sajátjának érzi a könyvben leírtakat, azt az is bizonyítja, hogy készít egy önálló rézkarcot is a témáról, „Madarak elröpülnek" címmel. Ha végignézzük az itt megemlített műveket, látjuk, hogy Csohány nagy utat tett meg az 1951-es Scsendrin-illusztrációtól az 1968-as Illyés, Déry könyvekhez készült rajzokig. Felfogásán, azon, hogy a szöveget kísérő rajz nem alárendeltje a szövegnek, nem változtatott, viszont másokkal együtt, munkáival ő is azt bizonyítja, hogy az illusztrálás sokféle lehetőséget rejt magában, ha a művész alkotó módon nyúl a feladat megoldásához. Csohánynál a mondanivalónak érzelmileg állandóan mélyülő, ugyanakkor gondolatilag összetettebbé váló kifejezése a döntő, és ez a változás hat vissza a képet szervező elemek bonyolultabbá válására is. Ennek kimutatására a továbbiakban kerül sor. Az illusztráló tevékenységnek a sokszorosított grafika összképében történő változását leginkább azoknál a grafikusainknál figyel301