Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 22. (1976)

Arcképcsarnok - Kerényi Ferenc: Lisznyai Kálmán és a palóc „kelmeiség”

és Nógrádot járja, mert „a palóczok igen interessálják", az elsők közöitt szól a dialektusok felhasználásáról, az irodalmi nyelv ke­retein belül az írói jelelmzés gazdagodása, a beszéltetés számára. 1837-ben (megint palóc példától indítva) Elméleti töredékek c. dra­maturgiai írásában elsőként ad kerekebb képet a táj nyelvek főbb ejtési sajátosságairól, mintegy mutatványul akadémikusi tevé­kenységéből. (10) A témának az adott időszerűséget, hogy a Pest­Budán most már véglegesen megtelepedő színtársulat tagjai, fő­ként komikus népi figurák megjelenítésére gyakran használtak pa­lócosságot. 1834-ben, amikor Budán, utóbb országszerte magyarul is játszani kezdték Johann Nestroy (1802—1862) nagysikerű tün­dérbohózatát, a Lumpácius vagabundust, az átültetésben magyar nevű szereplőket és színhelyeket írt elő a színész-fordító, hogy a közönség érdeklődését helyi és időszerű utalásokkal is lekösse. Az eredetiben az asztalos, a szabó és a csizmadia egyaránt bécsi dia­lektusban beszélt — a magyar változatban a részeges és babonás Lábszíj palóc tájszólásban szólalt meg a színpadon, bohózati jel­lemvonásai jól megfértek az addig kialakult s fentebb vázolt iro­dalmi gyakorlattal. A magyarítás után az eredeti vígjáték-iroda­lom is merített ebből a komikum-forrásból; Gaál József Szerelem és champagnei c. vígjátékában (1838) Fa Jankó és Butyi Balázs szerepel palóc inasként. A hajdani béresek most Pesten egy külföl­dieskedő uracs szolgálatában állnak és józan ítélettel bírálják az arszlán-életmódot, keseregve azon, hogy nem beszélhetnek anya­nyelvükön. Neveik mellett cselekedeteik is arról vallanak, hogy a színpadon szintén tovább élt az együgyű palóc hagyománya. (Gaál 1836-ban prózában is közölt egy anekdotát, a szomjas palócok esetét a Rajzolatokban.) Összegezve: Lisznyai fellépése előtt tehát a palócság a történet­szemléletben az egyik legősibb népcsoportnak számított, az iroda­lomban pedig kétarcú, de mindenképpen közkedvelt ábrázolási ha­gyománnyal rendelkezett. Lisznyai Kálmán a szabadságharc előtt és alatt A népiesség új, magasabb szintre az 1840-es években lépett: a népismertetések helyét szakosodó tudományosság foglalta el, fel­lendül (a Kisfaludy Társaság égisze alatt) a népdalok gyűjtésének fogalmi tisztázást is eredményező mozgalma, a belföldi utazás gya­korlata pedig útleírások formájában Magyarország felfedezését, feudális ellentmondásainak tudósítását hozta az irodalomba. Mindez nem jelenti természetesen a korábbi szemléletek, beideg­ződések, ábrázolási hagyományok gyors és maradvány nélküli ki­szorulását a közvéleményből, a palóc őstörténet mítosza például az 1870-es évekig töretlen. Fordulópontnak kell tartanuk ebből a szempontból Petőfi 1845-ös felvidéki útját. Olyan városokat érintett, olyanokkal találkozott, ahová korábbi emberi és irodalmi kapcsolatai vonzották, megcso­dálta a néprajzi érdekességet (a ludányi ,,fékető"-t) és meghallgat­ta a várromokhoz fűződő helyi hagyományokat (Fülek, Gács, Sal­283

Next

/
Thumbnails
Contents