Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 22. (1976)

Arcképcsarnok - Kerényi Ferenc: Lisznyai Kálmán és a palóc „kelmeiség”

és Nógrádot járja, mert „a palóczok igen interessálják", az elsők közöitt szól a dialektusok felhasználásáról, az irodalmi nyelv keretein belül az írói jelelmzés gazdagodása, a beszéltetés számára. 1837-ben (megint palóc példától indítva) Elméleti töredékek c. dramaturgiai írásában elsőként ad kerekebb képet a táj nyelvek főbb ejtési sajátosságairól, mintegy mutatványul akadémikusi tevékenységéből. (10) A témának az adott időszerűséget, hogy a PestBudán most már véglegesen megtelepedő színtársulat tagjai, főként komikus népi figurák megjelenítésére gyakran használtak palócosságot. 1834-ben, amikor Budán, utóbb országszerte magyarul is játszani kezdték Johann Nestroy (1802—1862) nagysikerű tündérbohózatát, a Lumpácius vagabundust, az átültetésben magyar nevű szereplőket és színhelyeket írt elő a színész-fordító, hogy a közönség érdeklődését helyi és időszerű utalásokkal is lekösse. Az eredetiben az asztalos, a szabó és a csizmadia egyaránt bécsi dialektusban beszélt — a magyar változatban a részeges és babonás Lábszíj palóc tájszólásban szólalt meg a színpadon, bohózati jellemvonásai jól megfértek az addig kialakult s fentebb vázolt irodalmi gyakorlattal. A magyarítás után az eredeti vígjáték-irodalom is merített ebből a komikum-forrásból; Gaál József Szerelem és champagnei c. vígjátékában (1838) Fa Jankó és Butyi Balázs szerepel palóc inasként. A hajdani béresek most Pesten egy külföldieskedő uracs szolgálatában állnak és józan ítélettel bírálják az arszlán-életmódot, keseregve azon, hogy nem beszélhetnek anyanyelvükön. Neveik mellett cselekedeteik is arról vallanak, hogy a színpadon szintén tovább élt az együgyű palóc hagyománya. (Gaál 1836-ban prózában is közölt egy anekdotát, a szomjas palócok esetét a Rajzolatokban.) Összegezve: Lisznyai fellépése előtt tehát a palócság a történetszemléletben az egyik legősibb népcsoportnak számított, az irodalomban pedig kétarcú, de mindenképpen közkedvelt ábrázolási hagyománnyal rendelkezett. Lisznyai Kálmán a szabadságharc előtt és alatt A népiesség új, magasabb szintre az 1840-es években lépett: a népismertetések helyét szakosodó tudományosság foglalta el, fellendül (a Kisfaludy Társaság égisze alatt) a népdalok gyűjtésének fogalmi tisztázást is eredményező mozgalma, a belföldi utazás gyakorlata pedig útleírások formájában Magyarország felfedezését, feudális ellentmondásainak tudósítását hozta az irodalomba. Mindez nem jelenti természetesen a korábbi szemléletek, beidegződések, ábrázolási hagyományok gyors és maradvány nélküli kiszorulását a közvéleményből, a palóc őstörténet mítosza például az 1870-es évekig töretlen. Fordulópontnak kell tartanuk ebből a szempontból Petőfi 1845-ös felvidéki útját. Olyan városokat érintett, olyanokkal találkozott, ahová korábbi emberi és irodalmi kapcsolatai vonzották, megcsodálta a néprajzi érdekességet (a ludányi ,,fékető"-t) és meghallgatta a várromokhoz fűződő helyi hagyományokat (Fülek, Gács, Sal283