Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 22. (1976)

Tudományos dolgozatok, tanulmányok - Gáspár János: Nógrád megye felszabadulása

nyilas cinkosaik állandó rettegésben tartották a megye lakosságát. A helyzet — a Vörös Hadsereg támadása elől visszavonuló egységek megyénkbe való áttelepítését követően — november végére — december elejére még csak tovább romlott és mind élesebbé tette a lakosság ellenállását. Bár a Miskolc—budapesti vasútvonal elvesztése következtében a fasiszta csapatoknak a fővárossal való közvetlen összeköttetése — és az utánpótlás biztosítása — lényegében megszűnt, mégis, a „Dél" hadseregcsoport parancsnoksága a 2. Ukrán Front balszárnycsapatai támadásának leállításából arra a következtetésre jutott, hogy a front a Mátra—Cserhát vonalában megmerevedett, és minden rendelkezésre álló saját és polgári erőt igénybe vett állásai megerősítésére. A terep — és ennek a szovjet hadvezetés is tudatában volt — rendkívül kedvezett a védelemnek. A szelíd, lankás dombok észak felé egyre inkább hegyekké magasodnak, a tágas völgyek mind jobban összeszűkülnek, a szántóföldek helyét a lejtős domboldalakon erdők foglalják el, jó rejtekhelyet biztosítva az utakat lezárva tartó géppuskáknak és páncéltörő ágyúknak. A dombok közötti kis medencék mélyén egymást követik a községek, amelyek ebben az időben mind erődítményekké váltak. (39) A németek csapatostól hajtották erődítési munkára a községekben maradt nőket és gyermekeket, hogy az első — mintegy 20 km mélységű — védelmi lépcsőjüket kiépítsék. Nagykökényest, Vanyarcot és Bérceit, valamint a védelem mélységében Bért és Bujakot az ellenség megerősített körzetekké építette ki lövészárkokkal és akadályrendszerekkel. A községek szélső házait tűzfészkekké rendezték be. A Vanyarc körüli magaslatokon föld—fa erődöket építettek. A Bérceitől délre levő utakat — de általában minden utat, ahol a terep a kitérést nem tette lehetővé — aknamezőkkel zárták le. Védelmi terepszakaszt készítettek elő a németek Balassagyarmat— Rétság—Vác vonalában is. (40) Nem egy helyen a helybeli lakosság is kevésnek bizonyult a védelmi munkákhoz. A német katonai parancsnokság pl. 1944. november 22-én az Apc—Zagyvaszántó környékén létesítendő védelmi vonal építéséhez gusztávaknai és karancslejtősaknai bányászokat akart kirendelni, ami nyílt ellenállást váltott ki. Mintegy 300 bányász — a parancsot megtagadva — november 23-án leszállt a bányába, hogy ott várják be a szovjet csapatok megérkezését. A németek és a csendőrök a legbrutálisabb mó'don próbálták a bányászok és a hozzájuk csatlakozó 22 szökött magyar katona ellenállását megtörni, ez azonban — csupán — az áram kikapcsolása, a bányaventilláció leállítása, gázbombák és ködgyertyák ledobása után — november 27-én sikerült, amikor 270, majd másnap további 33 ember elhagyta a bányát. A németek az első csoportot Salgótarjánba vitték, a másikból ötöt a helyszínen kivégeztek és a további gyilkolást csupán egy ismeretlen magyar katonatiszt közbelépése akadályozta meg. Hatan — közöttük Kőzik Ferenc a mozgalom vezetője — továbbra is lenn maradtak, majd egy vágaton kijutva egy hó114