Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 21. (1975)
Kapros Márta: A keresztelés szokásai az Ipoly menti falvakban
ben az időben került új bába Patak községbe, aki bevezette ugyanazt a kisbabával történő adománygyűjtő szokást, amit Csesztvéről már ismertettünk. Más változat szerint bepólyázta a kezét, hogy annyit dolgozott az újszülöttel, belebetegedett, s orvosságra kér pénzt. Később mindinkább meghívták a testvéreket, szülőket, majd a 60-as évek közepétől ugyanazt a formát találjuk, mint a többi községben. Az előbbi példán kívül más esetekben is kell számolnunk a papok szerepével a szokások változásánál. Dejtáron, Ipolyszögön pl. csak minden hónap első vasárnapján lehet keresztelésre vinni a csecsemőket. Drégelypalánk 4 évvel ezelőtti papja pedig a jelesebb egyházi ünnepekre gyűjtötte össze a keresztelőket. Ilyenkor egyszerre végzik el a szertartást valamennyi gyermeknél, a formaságok jóval ünnepélyesebbek (orgona, világítás, külön az alkalommal kapcsolatos szentbeszéd stb.), és a nagymise legtöbb résztvevője megvárja a közös keresztelést, jelen van. Az ilyen változtatások általában a pap egyéni elképzelései alapján születnek, sok függ az illető találékonyságától. A névadó ünnepségek nem ismeretlenek a vizsgált községekben, elterjedési körük azonban még elég szűk, jobbára csak a község, tsz vezetői, pedagógusok, katonatisztek veszik igénybe. Komaasszony ételhordása a gyermekágyasnak A szokás lényegében abból áll, hogy a komaasszony szülés után néhány napig ennivalót hord a fekvőasszonynak. Ennek elnevezésében eltérést tapasztalhatunk a Balassagyarmatról nyugatra, illetve keletre fekvő falvak között. Az előbbiekben nem volt külön neve, csak ilyenformán emlegetik: „kosztot visz", „visz a komasszonyának", „hordtak enni", „enni visz", „ebédet visz a komasszonyának". A szlovák községekben egyáltalán nem ismerik a poszrik, proszlik kifejezést, a többi helyen a keresztelői lakomát értik alatta. Őrhalomban ingadozik a jelentése: használják a keresztelői ebédre, de az ételhordásra is, egyesek szerint mind a kettőt jelenti együttesen. Tovább, egészen Ipolytarnócig poszrikon a komaasszony ételhordását értik. A keresztelő időpontjától függött, hogy az ételhordás előtte vagy utána történt, illetve közbe esett a keresztelő. Már láttuk, hogy ha a keresztelő zárta le az ételhordás szokását, a kettő összekapcsolódott. Másik két esetben a keresztelő napját nem számolták az ételhordás alkalmai közé, noha akkor is vittek ennivalót. Szegények jobbára három esetleg két alkalommal mentek. A jobbmódú legalább négyszer vitt, de általában egy hétig illett hordania. Érdemes megjegyezni, hogy a szegény falunak számító Patakon az egy hétig történő ételhordást már megszólták: „Ha egy hétre (hétig) vitt. akkor mán fölözte. Hát mán hogy túlságba vitte. »Mán az nagyon rátett« — így mondták." A gazdasági helyzetből adódó különbség mellett a szokás kopásával is együtt járt, hogy az ételvitel alkalmai csökkentek. Ugyanezzel függött össze, hogy már nem egymást követő napon vitték az ennivalót, hanem 2—3 napos kihagyásokkal. Őrhalom esetében egy átmeneti forma alakult ki az 1920—30-as 149