Nógrád Megyei Múzeumok Közleményei 20. (1974)

Szabó Béla: Jobbágyfelszabadítás és honvédelem összefüggései Nógrád megyében, 1848–49-ben

fogant áldozatvállalása, szívóssága, akarata felszínre került és megfogalmazódott. Azok az átfogó és a részleteket is bőven elemző tanulmányok, ismertetések, monográfiák, melyek az 1848—49-ről szóló marxista irodalmunkat gazdaggá teszik, szinte mindtn országos jelentőségű kérdést feltártak, elemeztek és helyes megvilágításba helyeztek. E tanulmány gondolata egy múzeumi kiállítás anyagának gyűjtése során született. Igyekszik kutatni a nógrádi falvak népének viszonyulását a szabadságharchoz, a megyei levéltári anyag és a megye életéről szóló megőrzött dokumentumok fényénél. E kérdésben a magyar társadalom egészére jellemző problémák is tükröződnek, és segíthet az országos általánosítások alátámasztásában. Indokolja e tanulmány megírását az is, hogy nemcsak az egész nép, hanem az egészet alkotó részek, a kisebb egységek: a megyék és falvak lakói is érdeklődnek aziránt, hogy e nagy történelmi esemény az ő lakóhelyük, közigazgatási egységük, megyéjük területén hogyan zajlott le, s miként vettek abban részt azok az ősök, akiktől származnak. Tanulmányunkban központi helyet foglal el annak bemutatása, hogy a megye lakossága hogyan viszonyult az 1848 tavaszán bekövetkezett forradalmi változásokhoz, valamint a nemzeti függetlenségért folyó szabadságharchoz és hogyan vett részt a küzdelemben, milyen áldozatokat hozott. A polgári átalakulás folyamata történelmi helyzet elé állította a középnemességet, mivel a polgárság hiányában nálunk annak vezetésére vállalkozott. A polgári forradalom programjának végrehajtása döntötte el azonban, hogy alkalmas-e a vállalt szerepre. Ugyanakkor a magyar parasztságnak is be kellett bizonyítani, hogy szociális problémái megoldásához való ragaszkodása mellett a nagy nemzeti érdekeknek mennyire képes egyéni és pillanatnyi érdekeit alárendelni, bizonyítva ezzel is forradalmi tudatának érettségét 1848—49 bebizonyította, hogy a nemesség osztályérdekeiről nem képes oly mértékben lemondani, mint arra szükség lett volna. Ugyanakkor azonban feltárta a magyar parasztoág forradalmi tudatának hiányosságait. Veszélyeztette ez mindkét oldalról a nemzeti érdekegyesítést, és ezen keresztül a nemzet történelmi harcának sikerét. A jobbágyfelszabadításról szóló törvények kihirdetése után, 1848 nyarán a magyar parasztság fegyverre hívása országosan is megtépázta azokat a baloldali radikális reményeket, melyek a paraszttömegek remélt forradalmi tudatosságához fűződtek. 1848 tavaszán és nyarán a jobbágyfelszabadítás kihirdetéséi nem úgy fogadták a jobbágyok, ahogy a nemesség szerint az „illett" volna. Nem oly lelkesedéssel sorakoztak országszerte a zászlók alá, ahogy azt a nemesség „elvárta" volna. Az ezen való megütközést hűen tükrözi Jókai írása: „Azt hittük, hogy népünk van, pedig nincs... Ha azt mondják neki, hogy keljen fel hónát védelmezni, sírva fakad és azt mondja, hogy inkább robotol és éhezik... Értünk fegyvert nem fog, szavainkban nem bízik, terveinkben nem segít, bünteti bennünk Isten apáink vétkeit." E kiábrándult, csalódott hang reálisan tükrözte-e a valót — vagy csak a forradalomban romantikát kereső illúziójának szertef oszlásáról van-e szó? Milyen is volt a valóság? Mennyiben támasztották alá, vagy cáfolták meg a nógrádi események az országost? A középnemesi politikai vezetés legjobbjai előtt már a szabadságharc kezdetén nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet megállni félúton a paraszti követelések teljesítése során. A szőlődézsma eltörlése 1848 szeptemberében; az 1849 júniusi törvényjavaslatok arra utalnak, hogy a forradalom továbbfejlesztésének voltak 130