Nógrád Megyei Múzeumok Közleményei 20. (1974)

Belitzky János: Adalékok a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. bányászainak munka- és életkörülményeihez. (Az 1870-es évek igazgatási levelezéséből)

a termelés minőségi és mennyiségi átlag szintjének megtartása érdekében — nem szívesen bocsátotta el a begyakorlott, törzsgárdának tekinthető munkásokat. Ez számos vitát idézett elő az IT és a BI között. Például 1875. január 20-án a következő táviratot kapta a BI: „Az előző heti termelés nem felel meg a rendelkezéseinknek. 13 ezret kell termelni és a várható fölösleget is ide kell küldeni. A szükséges vagonokról a legrövidebb úton gondoskodni. — Feldmann." Zemlinszky nyomban megírta igazoló jelentését: „Megjegyezzük, hogy a napi 13 ezer mázsás termelést nem tévesztettük szem elől. Az előző héten a termelést azért nem erőltettük, mert mindenütt mutatkozik némi aknaszén (Förderkohle) készlet és ezért nem akarunk abból többet összegyűjteni" (II. 747.: 73.) A következő napon, január 21-én a munkáslétszámra is kitér: „Kiegészítendő tegnapi jelentésünket a napi széntermelés mennyiségéről, szabad legyen még megjegyeznünk, hogy nem szükséges a kínálatot napi 13 ezer mázsára korlátozni. A kereslet növekedése esetében mi a napi termelést 14—15 ezer mázsára is fel tudjuk emelni, anélkül, hogy a munkások toborzása által feltűnést keltenénk". (II. 749.: 75.). Ez és a hasonló esetek is igazolják, hogy a BI „nem forszírozta" (nicht forcirt, II. 749.) a munka ütemét. Problémát okozott azonban a munkások „kétlakisága". Legalább is erre következtethetünk Zemlinszky 1875. március 5-i jelentéséből. Eszerint február utolsó hetében egyrészt azért maradt el több vagon szén szállítása, mert a bányavasút mozdonyain sok javítani való akadt, másrészt „személyzetünk is, annak ellenére, hogy vasárnap is dolgoztunk, kevés volt a termelés fokozására. A munkáslétszám növelésére sincs semmi kilátásunk a mindennapos enyhe idő miatt, annál is inkább, mert — miként Önök is írják — március közepén csak 2—3 ezer mázsát kell termelnünk". (III. 57.: 248.) Az enyhe napos idő nyilván a földművelésben is érdekelt munkások távozását eredményezte. 1875. márciusának végén — amint az a március 22-i jelentésből kitűnik — ez volt a helyzet: „Az önök ismételt figyelmeztetésére, hogy márciustól kezdődően a kereslet napi 2—3 ezer mázsára fog csökkenni, arra kényszerültünk, hogy 15én 90 vájárnak és 97 csillésnek, azaz összesen 187 munkásnak felmondjunk. A maradék 700 személlyel napi 10—11 ezer béosi mázsa szenet tudunk termelni. Kérjük az önök nyilatkozatát, hogy az ilyen termelési körülményekkel egyetértenek-e, mert megváltoztatása még lehetséges" (III. 98.: 320.). A munkáselbocsátások ügye sarkalatos kérdéssé fokozódott a BI és az IT nézeteinek összhangba hozása során. Zemlinszky 1875. április 29-én így írt igen figyelemre méltó sorokat: „Az valóban úgy van, hogy a bányatörvény a munkásokat illetően mindkét fél (munkaadó és munkavállaló) részére 14 napi felmondási időt ír elő. Ennek alapiján a munkásoknak bármely alkalmas napon fel lehet mondani, és megfordítva, minden munkás is a neki legmegfelelőbb napon felmondhat. Ez azonban egy szabályozott, állandó üzem, és annak biztonsága szempontjából elviselhetetlen. A munkások naponkénti felmondása következtében naponként újabb munkások toborzása szükséges. A »-lyukakat« azonban nem lehet oly »promt« betölteni, hogy az üzemmenet kárt ne szenvedjen. Ez, azonkívül, hogy megzavarja az üzem működését, a szakmánybér és leszámolási viszonyokat is rendkívüli mértékben összezavarja, hiszen lehetetlenné teszi az áttekintést a munkaeszközök, az élelmiszerek, a hitelek stb. átvételét illetően Ezért szükségessé vált ezt a viszonyt szabályozni. E szerint a 14 napos felmondás mind a két részről csakis félhavonkénti szakaszokban történhet, mivel a felmondás a hónap utolsó, vagy első napján épp oly zavaró lenne, mert a kilépés 15-én következne be. A leszámolásnak a hó közepén kell megtörténnie 192