Nógrád Megyei Múzeumok Közleményei 19. (1973)

Erdős István: Madách Imre Mózese

hogy nagyobb, hosszabb küzdelem ezeknek letörése, ezektől való megszabadulás. Madách Imre politikusként, a forradalom-szabadságharc következetes híveként, megyei politikusként vagy képviselőként egyaránt a társadalmi progresszió irányában tette a dolgát. Ostorozza a hűtleneket, a pénzért, hatalomért megalkuvókat, az árulókat. Megyegyűlésen követeli, hogy nyilvánítsák hazaárulónak azokat, akik a megalkuvásra készülnek, hisz az önkényes hatalom ideig-óráig támaszkodhat szuronyaira, de hosszú távon arra építeni nem tudhat, nem lehet. Országgyűlési képviselőjelölti beszédében 1848 szent törvényeit védi, magasztalja: „ .. .S minket akartak tizenhét évi sanyargatással, mint Izrael népét a babilóniai fogságban rákényszeríteni, hogy isten ujjával írt törvényeinktől elpártolva egy Baálhoz szegődjünk, oltáron füstbe menő vagyona, millió szegénynek és elfolyó vére emberáldozatoknak? ..." így küzd Madách politikusként, ez az eszme képezi írói-politikai alapját is, de íróként, történetfilozófusként mégis ennél többet lát, differenciáltabban tervez, jövendöl. Nem feledkezik meg a nép, a nemzet megváltozásának, belső átalakulásának véres szükségszerűségéről, s ennek a folyamatnak a hosszan tartósságáról, tengernyi kínjáról. Mintha Marxtól tanult volna, aki így ír a kölni kommunista perről gondolkodva: „...mi azt mondjuk a munkásoknak; 15, 20, 50 évi polgárháborúkat és népek csatáit kell végig harcolnotok, nemcsak azért, hogy viszonyaitokat megváltoztassátok, hanem azért is, hogy önmagátokat megváltoztassátok." Mint a tudós történelemtársadalom elemző Marx, Madách is a szabadság dialektikus képével maga előtt ösztönöz a küzdelemre, s jól látja, nem nevelhet, nem taníthat illúziókra. Minden nehéz körülmény látásával, megértésével kell vállalni a harcot a nép boldogulásáért, szabadságáért. Madách Imre életének utolsó évei lobognak ekkortájt a haladásért, a hazáért, a születő nagy mű, a Mózes háttereként. Egészsége félelmetes arányokban megromlott már, romokban hever családja, kapcsolata, sok-sok reménye, magánélete szerencsétlen. Várja a munka, a küzdelem a minden erőt mozgósító utolsó próba: Mózes. Rájön Madách, hogy a zsidók kiszabadulása a fogságból, s nemzetté kovácsolódásának eseménysora úgy lehet példája a kis népek küzdelmének, hogy nemcsak egy korra, a XIX. század derekára szól, nemcsak 1848—49 s az azt követő évtizedek tusait, kínjait emeli szimbolikus magaslatra, de olyan történetfilozófiai elemzés, általánosítás alapja lehet, mely egyetemes érvényű, igazi mondanivalót hordoz jelennek, jövőnek, múltnak megértéséhez. A Mózes-dráma már alapeszméje megszületésekor is több volt Madách kezében, mint közvetlen reagálás az 1848-as alkotmány, az 1360 körüli hazafias felbuzdulás kérdéseire, a Mózes gondolatai nagy távlatokat fognak át, filozofikus mélységgel szólnak a Tragédiában megragadott eszmék sorsáról; célokról, az ember, a humánum önmegvalósulásáról, a küzdelmek értelméről, a célok 42