Nógrád Megyei Múzeumok Közleményei 19. (1973)

Molnár Pál: A Nógrád megyei Madách-kultusz változása

A felhívás azt is hírül adja, hogy „a vármegye hazafias közönsége... máris lehetővé tette azt, hogy tisztán önerejéből rendelkezésre állította azokat az anyagi eszközöket, amelyek igénybevételével vármegyénk székhelyén, Balassagyarmaton, ércbe öntött emlék hirdesse Az ember tragédiája írójának dicsőségét... E szobor kivitelének az 1910. évben folyamatba teendő törvénykezési palota emelésével kapcsolatos térrendezés befejeztével immár semmi akadálya sem lesz."

14 (Sidló Ferenc alkotásának felállítására azonban csak 1937-ben került sor)

15 A Madách-kultusz felelevenítésében ugyancsak egy évforduló játszott nagy szerepet. 1923-ban ünnepelte a magyar nemzet az egész haladó világgal együtt Madách Imre születésének 100. évfordulóját. Annak ellenére, hogy a vármegyei törvényhatósági bizottság százezer koronát megszavazott az ünnepségekkel kapcsolatos költségek fedezésére, és határozatot hozott arra vonatkozólag, hogy a vármegyeház falán emléktáblát kell elhelyezni az évfordulóra való megemlékezés jeléül, sajnálatos módon e centenáriumi megemlékezéseket megyénkben is Madách kisajátításának gondolata, helytelenül értelmezett magyarsága, már szinte a nacionalizmusba való áthajlás érvényesült. Berzeviczy Albert, az Akadémián tartott Madách-ünnepség elnöki megnyitójában a Tragédiát az uralkodó osztály aktuális érdekeinek megfogalmazásaként igyekszik kijátszani. A Nógrád megyei Madách Társaság (a Madáchügyi emlékbizottság utódaként 1918. november 3-án alakult). 1923. november 17-i ülésén csatlakozott az országos programhoz. Jeszenszky Kálmán apátplébános, a Társaság alelnöke — túlmutatva az országos Madách-emlékünnepség megfogalmazásain — megnyitó beszédében elsősorban a trianoni béke következtében létrejött helyzet aktuális kérdéseivel foglalkozott. Beszédében többek között azt is fejtegette, hogy az 1867-es kiegyezés után Magyarország sorsának intézésében nagy számban vettek részt olyan politikusok „kiknek bölcsője nem színmagyarok között ringott", és olyanok is, akiket gyermekkoruk nemzetiségi vidékekhez fűzött. Ezek — az apátplébános szerint — igen nagy lelkesedéssel, tudásuk, energiájuk teljes latbavetésével dolgoztak az „ezeréves nagy Magyarország boldogulásán". Szeged, Temesvár, Nagyenyed, Gyulafehérvár, Kolozsvár, Nagyvárad, Kassa, Eperjes, Igló, Késmárk, Trencsén, Nagyszombat példája — az előadó szerint — azt bizonyítja, hogy az ott élő magyarság megragadott minden lehetőséget, hogy megörökítse mindazt, ami a magyarság ősi erejét, vagy dicsőségét magasztalja. Ezekben a városokban mondotta előadói beszédében Jeszenszky Kálmán, hogy a szobrok a köztereken, emléktáblák a házakon, márvány síremlékek a templomokon, a régi magyar dicsőség csodás hősi eseményeit hirdetik és elevenen tartják az ott született, élt, vagy eltemetett nagy magyarok kimagasló érdemeit. Ezek az ereklyék — az előadó nézőpontja alapján — a városokban a sajátos magyar szellem érvényesülését jelentették a nem magyarok felett. Sajnálattal állapítja meg ugyanakkor a szónok, hogy az ország belsejében kevés figyelmet fordítottak a régi dicsőség emlékeinek szimbólumaira. 11