Nógrád Megyei Múzeumok Közleményei 18. (1972)

Szabó Béla: Társadalmi, gazdasági viszonyok a Mikszáth-korabeli Nógrád megyében

dődött a kivándorlás, mely a század végén és a XX. század elején érte el tetőpontját. Rövid húsz esztendő alatt, a századforduló időszakában 7071 személy vándorolt ki hivatalosan a megyéből Amerikába. A tényleges kivándorlók száma azonban ennél jóval nagyobb, legalább kétszerese, mivel az útlevélhez kötött kivándorlást ebben az időben még nem vették komolyan. Az amerikai kivándorlók száma éppen Mikszáth szűkebb hazájában, a balassagyarmati és a gácsi járások területén volt a legnagyobb, ahol mint a századvégi tudósítások írják „a helységek lakosain valóságos lázas erőt vett a vágy, hogy szülőfalujuknak hátat fordítva Amerikába vándoroljanak". A külföldi, amerikai kivándorlás mellett jelentős volt az országon belüli elvándorlás is, elsősorban Budapestre, továbbá a miskolci, ózdi iparvidékek területére. A kivándorlás, elvándorlás következtében megkezdődött egyes nógrádi községek lakosságának lassú csökkenése. Az amerikai kivándorlás hatására a balassagyarmati és gácsi járás 2Э községének lakossága a század végén és a XX. század elején már 1—3%-kal csökkent. A parasztság útja a kapitalizmusban is a pusztuló községekhez, a beszegezett ablakú, elhagyott paraszti házakhoz vezetett. A megye parasztságának e korszakbeli története azonban nemcsak a menekülés emlékét őrzite meg, hanem számos jele van, hogy erőtlenül ugyan, szervezetlenül, de felvette a küzdelmet az új hatalmi apparátussal, szervezettel elnyomóival. A hetvenes években a községi bíróválasztások szolgáltattak lehetőséget a paraszti ellenállásra, melyet nem egyszer, mint pl. 1872-ben Mátraszőllősön, 1884-ben Nagyorosziban, katonai erővel kellett elfojtani. A kiegyezés utáni években újjáéledt a betyárvilág. A betyárok fittyet hányva az államhatalomnak, lényegében egyéni harcot hirdettek a fennálló társadalmi rend ellen. A betyárok kihallgatási jegyzőkönyvéből nyilvánvaló, hogy azok csak a gazdagokat fosztogatták és a társadalom kitaszítottjai voltak. A nép a híressé vált nógrádi betyárokat, Vidróczki Mártont, Benkó Sisa Istvánt igaz barátjuknak tartotta. A csendbiztosi jelentések arról számolnak be, hogy elrejtik, az üldözőket tévútra vezetik, a betyárnak a pásztorok, a kerülők ételt, italt visznek, és a pandúr a legkisebb támogatásban sem részesül a lakosság részéről. A nógrádi betyárok közül a legnagyobb hírnévre Benkó Sisa István tett szert, akiről Mikszáth is megemlékezik. „Él Sisa, áll Gyarmat még", — írja a „Visszaemlékezések az otthoniakra" című elbeszélésében. „Sisa megnagyította a vármegye hírét, a hír pedig megnagyította Sisát. Csoda dolgokat regélnek felőle. Még több rosszat is rákennek szegényre, mint amennyi igaz. Pl. ráfogták, hogy inkognito cikkeket ír a Ipolyba. Hanem az mégis jó gondolat a kormánytól, hogy előfizetési felhívást bocsát ki a bőrére: 50 arany! Aztán még panaszkodunk, hogy nincs pénz, mikor ennyit teszünk egy blattra". Nagyon jellemző Mikszáthnak a véleménye. A Sisa-ügy valóban országos port vert fel, hiszen a vármegye statárium elrendelését kérte, amit a belügyminiszter el is rendelt. A híre is nagyobb volt, mint a bűne, hiszen mindössze 700 forint értékű összeget rabolt el a megye különböző kocsmárosaitól, birtokosaitól, de mint védőügyvédje jellemezte „ételét, italát nemcsak cimboráival, de másokkal is szívesen megosztotta, a neki feleslegesen lopott holmival szegényebb sorsúakat megajándékozott, egyes megszorult embereknek pénzeket kölcsönzött, egyes pásztoroknak csizmára valót adott stb." Az államhatalom leszámolt a garázdálkodó, közbiztonságot fenyegető betyárokkal, akiket a nyomor vitt erre az útra. 92