Horváth István: Forrongó XX. század Nógrádban. (Múzeumi Értekező11. - Salgótarján, 1999)

városkép külsőleg nem változott. Lelakottsága viszont szembetűnt. A korzó ténye bizonyítja azt is, hogy az itt élők még nem gubóztak be, a nem túl régen megkapott megyeszékhely szerep még ölte ki a korábban kialakított emberi kapcsolatokat: a vasárnap délutáni séta - éppenúgy mint a jól megbeszélhető futballmeccsek - a jóízű beszélgetések alkalmai is voltak. A sétálók külleme és a színtér állapota elütött egymástól. A ruhák szabása, anyaga és más kellékek a kor ízlését tükrözték. Annál feltűnőbb a kopottas környezet: a szűk utca, gyér forgalmával, az egykor fényesebb időt is megélt kereskedőházak hámló vakolata. Olykor a sár, máskor a por, mindig a füst. A városlakó ehhez a nem túl szívderítő feltételrendszerhez is tudott alkalmazkodni. Megtanulta - mert élni akart - létének legapróbb részleteiben és legnagyobb elemében a mindig legjobb alkalmazkodást: az alkalomhoz illő tiszta, divatos ruha viseletében, s munkájában egyaránt ez jellemezte. A városlakó érezte a mindig mögöttes és csak néha felszínre bukó ellentmondás tömeget. Nem túl sokat törődött vele, mert élni, megélni akart. A városlakó akkor munkájával megkeresett pénzét, küllemének korát megelőző karbantartására, és erejének leginkább fizikai teljesítőképességének - újratermelésére fordította. Olykor túlzottan is hedonisztikusan. A városlakó lelke és vágyai tükröződtek életformájában, viselkedésében: nagyvárosba - a kinőtt cselekvési színtér megújítására - szolid anyagi jólétre vágyott, és biztonságra. Bensőjében folyamatosan alakult ki ez a gondolat, a cselekvés logikája szerint: az otthagyott, az elfelejtendő szegénység. A szegénység változó tartalmával több formában is végigvonult a városlakó életén. A hatvanas évek elejétől közel húsz éven át a hivatalos beszédektől is megtapasztalta, oda is beépült: a szegénység program és intelem. Sokfelé hallhatta, az elindulás keservét nem elfelejtendő: Tarján nemcsupán Salgó, hanem leginkább kenyeretlen. A szószerkezet mint múltunk és közvetlen életünk sorscsapása stigmaként riasztja naponta életét. De miért? Ne felejtsük el Szabó Zoltán minősítő megállapításait: "A gazdaság pompázóbb ezen a tájon, modernebb simavonalúbb és több fénnyel telített. A szegénység szomorúbb, rikoltóbb és lehangolóbb. Ha megállsz az új telepek sétányain valami kispolgári Rózsadombon érzed magad, ha a barakkok közt jársz, valami hatványozottan reménytelen, színtelen és kopott periférián, ahol szürke minden, a ház, az ember, a pocsolya, a sár és a levél." Az 1945 után bekövetkezett változás, és elsősorban a termelésre utalóan - minden heroizmusa, tényleges erőfeszítése, a város már valóságos értékei ellenére - sem tudta ténylegesen az új kor, új követelményei szerint tartósan újrafogalmazni az anyagi lét 87