Horváth István: Forrongó XX. század Nógrádban. (Múzeumi Értekező11. - Salgótarján, 1999)

hangsúlyosan a beszervezettek után járó jutalék miatt vállalkoztak e feladatra. Forrásunk szerint, "mivel a munkások egy-egy vállalat számára történő megnyerése számukra jövedelem forrás volt" kialakult a toborzók törzsgárdája. Munkájuk elismerésének két módszere dívott: vagy 150 Ft fix jutalékot és havi 30 Ft tiszteletdíjat kaptak, vagy fejenkénti díjazásban részesültek. E szerint: a 18 évnél idősebb, egészséges szállító vagy tanulóvájár után 1 Ft-ot, nőtlen vájár után 3 Ft-ot, nős vájár után 2 Ft-ot kaptak a beszervezők. Negyven évnél idősebbet nem toborozhattak. Havonta egy összegben kapták meg díjazásukat. Az adatok is igazolják, hogy elsősorban a nőtlen vájárok voltak a keresettebbek. A toborzottakat 25-30 fős csoportokban küldték, és ideális esetben így is érkeztek meg a bányaigazgatóságokhoz, a vállalatokhoz. A vállalat megbízottja általában távirati úton, olykor levélben tartotta a toborzóval a kapcsolatot. 1891-ben már egyes körzetekben állandó ügynökség felállítását is tervezték: A toborzó mindig pontosan megjelölte hogy hova kell bányász. Az első időszakban Inászó és Salgótarján volt a célállomás. A toborzottak eredeti lakhelye elsősorban az akkori Felsőmagyarország volt. De az ideérkezettek között volt galíciai, bánsági, bihari, Bars megyei, stájer, karinthiai, Hunyad megyei, Krassó-szörényi lakos is. Az első Salgótarjánba érkezett bányászok Selmecbányáról, Körmöcbányáról, a Szepességből áttelepült ércbányászok voltak. Közülük a névszerint is ismertté vált Windisch András idekerülését tipikusnak is nevezhetjük. Forrásunk tanúsága szerint a megnevezett személy Körmöcbányán volt ércbányász. "Egy odavaló vájár ment vissza Salgótarjánból. Megmutatta az ottaniaknak a fizetési bárcát, és mondta, hogy 3-6 koronát lehet keresni hetente." Ez jóval magasabb szintű volt az átlagosnál. A megélhetést biztosító bér nívója meg évtizedekig magasan állt. Förster Kálmán az 1920-as években is azt a megállapítást tette: "most többé kevésbé existenciális érdekből lakják városunkat." Minden munkás - a felvételét követően - megkapta az utazási költséget. Ha nős volt, és vele érkezett a felesége, ő is részesült e juttatásból. Ezen túl az utazási időre 80 krajcár élelmezési hozzájárulást, megérkezés után lakáskiutalást kaptak. Arra külön figyelmet fordítottak, hogy mindig megfelelő számú lakás legyen.. A toborzottak kötelessége volt, "hogy egészségük rendben legyen, ezt bizonyítvánnyal is igazolniuk kellett. írásos munkakönyvük volt, çs aláírásukkal igazolták, hogy "munkára kötelezték" magukat. Előfordult - például a Hunyad megyéből 1891-ben érkezettek között - hogy "leköszönés nélkül elhagyták munkahelyüket". Ilyenkor a vállalat 81