Horváth István: Forrongó XX. század Nógrádban. (Múzeumi Értekező11. - Salgótarján, 1999)

Salgótarján és a magyar városfejlődés Salgótarján a magyar, vagyis a Kárpát medencében végbemént újkori városfejlődés XIX. században elindult folyamatának szerves részeként jellemezhető. E folyamatot - a korábbi várossá válási hullámoktól - a piacközponti funkció, a közlekedési csomópont hatás, a gazdaságpolitikai, szellemi vonzáskörzet elvének együttes érvényesülése különböztette meg. A magyar viszonyok közepette az új településeknek négy tipusa fejlődött ki. Az alföldi városok jellegzetessége a város és tanya kapcsolódása, amelyben az elemző Erdei Ferenc szerint az ősi magyar szálláselv gyakorlata élt tovább. Az Erdélyben kialakult várostípusban az új települési elemeket jellemző kritériumok mélysége és minősége voltjellemző, amelyet mások mellett Egyed Ákos vizsgálódásából ismerhetünk meg. A dunántúli települések hangsúlyos tulajdonságát a nyugati hatások erőteljes érvényesülése alakította ki - amelyet Bácskai Vera és mások tanulmányaiból követhetünk nyomon. A felvidéki városok kialakulásában és fejlődésében is kitapinthatóak ezek az utóbb említett hatások, de egyedi tulajdonságukat az teremtette meg, hogy ezek jellegzetesen bányavárosokként váltak ismertté. A korai időszakban a só és ércbányászat, későbbi virágzásukat "vas és szén symbiozisa" váltotta ki. Mindezeken túl közös tulajdonságuk, hogy a nyersanyagot kitermelő munkások más tájról - a középkortól kezdve Európából - érkeztek az adott városba. Lakáskörülményeik a máshol nem, vagy alig ismert kolónia, a telepesek közösségére épülő településrész - rendjében alakultak ki. Salgótarján ez utóbbi várostípusba sorolható. Ezt igazolja az is, hogy Teleki Pál példaként többek között a salgótarjáni széntelep, a gömör-szepesi, a rudabányai vas ilyenfajta városfejlesztési hatását emelte ki. Mendöl Tibor azt hangsúlyozta, hogy a XIX. századi folyamatokból hasznot húzva Salgótarján volt egyedül az a település, amely városként fenn tudott maradni. Az ő gondolkodásából megőrzendő a további várostipizálás motívuma is. Felfogása szerint a felvidéki települések tipusába sorolandó Selmecbánya, ahol amikorra a környékén elfogyott a nyersanyag, akkorra a település intézményei révén olyan urbanizáltsági fokot ért el, hogy a városi státusz fennmaradását ezáltal tudta garantálni. Más települések - Lónyabánya, Bélabánya szerepel nála példaként - a nyersanyag bázis kimerülését követően "visszasüllyedtek" a jellegtelenségbe. E két tipus megjelenése és hatásának érvényesülése a felvidéki városok esetében ténylegesen kimutatható. Megjegyzendő, hogy Salgótarjánban nem az előbbi - a Selmecbányái - példa, hanem az 79