Horváth István: Reformgondolkodás Magyarországon a XIX. Században. (Múzeumi Értekező 5. - Salgótarján, 1989)

Sréter János - A műveltség társadalomépítő szerepe

zeti érdekeknek megfelelően az országgyűlés, és nem a kormány igazgatása alá javasolták helyezni. Az volt a szándékuk, hogy a vallási türelem meghirdetésével ,,a nemzeti egységet" állítják helyre mindenekelőtt. A küldöttségi javaslat nagy visszhangot váltott ki, és már a megyei gyűlés megtartása előtt széles körben ismertté vált. Sokan vitatták az abban leírtakat. Némelyek attól féltek, hogy ha a javaslat megvalósulna, akkor a „vallásbeli nevelés tisztasága" károsodna, mások azt mondták, hogy az egyházi alapítványok sérthetetlensége miatt úgysem lehet megvalósítani; a kisebb vallások féltették most megkapott függetlenségüket. A liberálisok csoportja — ugyan egyetértett sok vonatkozásban a javaslattevőkkel — azonban az ember természeti jogára hivatkozva mégis annak bírálói közé tartozott, amikor kifejezte: ,,a természeti tehetségek szabad mívelését legfőbb kívánatának tekintvén meg nem nyugodhatott, hogy egy egész nemzedék lelke bizonyos tanítási rendszer által egy kiszabott formába szoríttassék". Többen jónak tartották a kormány korábbi nevelési szándékát is, így az irányítás megváltoztatását szükségtelennek tartották. A javaslatot tevők az érvekre ellenérvként azt mondták: ahhoz, hogy a természetes jogával élhessen az ember, műveltségre van szükség. ,,A műveletlen ember mindig mások indulatainak, mások érdekeinek van igája alatt, s míg elmebeli tehetségei bizonyos fejlődési pontra fel nem értek, felszabadítva nincs: nem lehet, mert szabadságot nem ért, szabadságot használni nem képes". Tehát újra csak azt kellene megvizsgálni — mondták —, hogy a haza helyzete mennyire alkalmas a „tanítási szabadság" megvalósítására, vagy mennyire csak egy szűk kör tud ezzel a lehetőséggel élni. Figyelemre méltó volt a liberalizmus válasza: ,,Minden szabadság magában foglalja a visszaélés lehetőségét. így az abból következő jókat bírni nem lehet úgy, hogy néha rosszak is ne támadjanak. De ezen rosszak éppen azért, mivel a természet törekvéseivel ellenkezésben állnak, s mivel a természet minden dolgot a szükség törvényei szerint rendeltetése elejébe visz, tartósak és állandóak nem lehetnek, következőleg a természetszerű működésből következő jókat soha felül nem haladhatják". E szép és felvilágosult gondolat — benne a fejlődés, a dialektika filozófiai megfogalmazása az e tárgykörben kialakult vita csúcsát is jelentette. Nyilvánvaló azonban, hogy a kor társadalmi-irányítási viszonyai e gondolat befogadására nem voltak elég érettek. 70