Horváth István: Reformgondolkodás Magyarországon a XIX. Században. (Múzeumi Értekező 5. - Salgótarján, 1989)

Sréter János - A vármegye szociális, kulturális és egészségügyi intézményei

szabadulások alkalmából, jó magaviseletük alapján részesedjenek. Az összeg további életük rendezetté tételére „segítségül adassék kezeikhez".

24 Közvetlenül a megye irányítása alá tartozott: az 1831-ben létrehozott nemzeti intézet. Az intézet eredeti célja az volt, hogy a „honi nyelv előmozdítását" a korszak általános ilyen irányú felbuzdulásával összhangban kezdeményezze, irányítsa. Az intézet iránti buzgalom hamarosan lelohadt, így nem csoda, hogy nem annyira az érdemi munka, hanem az intézet fenntartásához nélkülözhetetlen fontos anyagiak megteremtése kapott nagy hangsúlyt a vezetőség munkájában. Örömmel írhatták: „pénzbeli segédeszközök gyűjtése, már egy nevezetes, s jelenleg 22,600 db ezüst húszasból álló, s tőkésített pénzalap szerzése sikerült." Az első tíz év mondhatni legjelentősebb eredménye ez volt, mert a tartalmi feladatok ellátásáról anynyit tudtunk meg: „a honi nyelv terjesztésére, s a végett néptanítás szükségére kívánt felügyelést illeti — bár megtörténtek is időnként némelly tervezett intézkedések — azon részvételi lankadást, s a fáradságosabb munkálatok hátramaradását. . . ezen intézet sem volt képes kikerülni."

25 Lényegre törő tömörsége miatt is érdekes fejezete a könyvnek az, amely egészségüggyel foglalkozott. Az előterjesztő alispán mondanivalóját három gondolat köré csoportosította. Elsőként a megye egészségügyi állapotáról szólt. Megállapította, hogy az ide kapcsolódó adminisztrációs fegyelem sokat javult az utóbbi években (értsd ezen azt az időt, amióta ő volt ebben a beosztásban — H.I.), de még rendkívül sok a tennivaló. A himlő elleni oltásra még kevesen vitték el gyerekeiket. Ennek okai között első helyen említette, hogy a „szülék igen nehezen hagyják gyermekeiket beoltani, s ha csak lehet elvonulnak." Az ilyen esetek kikerülésére az orvosoknak rendelkezésre állt hatósági segítség is, de annak hatékonyságában ő sem bízott, amint írta "más pótló segélyről kell gondoskodnunk." A különböző szakmai igényeket figyelembe véve „folyvást szaporíttatott az orvosi kar személyzete." Erről a problémakörről szólt másodikként. A leírtakból az derült ki, nincs megelégedve az orvosi munka színvonalával, így elsősorban nem létszám bővítésében, hanem a szakfeladatok jobb ellátásában látta az előrehaladás egyik lehetőségét. Gyakoriak voltak az olyasféle panaszok, hogy a „megye orvosai csak az urakhoz járnak, s a szegény adófizetőkkel keveset gondolnak". Azt is tapasztalnia kellett, hogy az orvosok „gyakran kerületeiken, néha a megyén kívül is idejeket az adófizető nép hátramaradásával magányosok használatában töltik". A mindennapi gyakorlat bemutatására a személyes élményeit is előadta: „Eszembe jutott egyszer a hegyek között fekvő helységben tudakozódni, 37