Horváth István: Nemzedékek Portrék Nógrád megye XIX. és XX. századi történetéből. (Múzeumi Értekező 1. - Salgótarján, 1983)

Zoltán fiának jó mesterséget adott, lakatos szakmunkás lett, később pedig az üzleti életbe vonta be. Az 1890. május 20-án született fiát, Ferencet — aki az anyakönyvben Fülöpként volt bevezetve — segítséggel ugyan, de taníttatta. Az 1891. június 27-én született legkisebb fiú — Béla — nyomdász lett. A gyerekek két útravaló eligazítást kaptak apjuktól: a vállalkozói kedvet és a könyvszeretetet. Nem túl bőséges ellátás. Mindkettő nagyon pénzigényes passzió volt akkoris. Nem kevésbé jellemző a Tarjánban könyvkereskedést nyitó apa idealizmusára. Az apa utolsó, a család egész életére ható kezdeményezése volt, hogy 1900-ban családi nevét — és így a gyerekeiét is — Gádorra változtatta. A család a történelem viharában szétszóródott. Ma már nem élnek a gyerekek sem. A kor és a sors különös — talán azt is mondhatom kegyetlen — valósága, hogy egyikőjük sem hazájában, szülőföldjén nyugszik. Mindegyikük — a Párizsba emigrált Eszter, az Ausztráliába sodródott Zoltán — életútját nem tudom bemutatni. Lehet, hogy igazságtalannak is tűnik amikor azt mondom: életük a kor szabályai szerint alakult, tucat életút. A két kisebb fiú: Béla és Ferenc tevékenysége azonban példája egy generáció törekvéseinek. Példa arra, hogy ez a táj, és méginkább ez a kor miként hatott a 53