Horváth István: Nemzedékek Portrék Nógrád megye XIX. és XX. századi történetéből. (Múzeumi Értekező 1. - Salgótarján, 1983)

Részletek a Gólián-legendáriumból Akik még ismerték, meséltek a felnőtt Gólián András hatalmas termetéről, fizikai erejéről, amellyel könnyedén dolgozott a pékségben. Verejtékétől zsíros sapkája, kovásztól ragadós köténye a mai egészségügyi rendeleteket ,,nem biztos, hogy kielégítené." Az ellenpólusként a rendkívül finom péksütemény íze, a sült kenyér illata, és személyisége maradt fenn. Azt is mesélték, hogy élete végéig „akcentussal" vagyis ahogy ma is mondjuk „tótosan" beszélt. Környezete, a munkában és a mozgalomban e jelenségeket és tulajdonságokat természetesen vette tudomásul. Életében, tevékenységében nem is kevés az ellentmondás. De közkedvelt ember volt, akiről igaz és költött mesék, történetek tucatjai forognak közszájon. Bizonyára olyanok is vannak, amelyek elmerültek a feledésben. Ez is igazolja: rendkívüli ember volt. Az itt olvasható történetek is ezt kívánják igazolni. 1919 április A helyzet kritikus volt Salgótarjánban. Számítani kellett a cseh imperialista intervencióra. A munkások sorait a korábban mesterségesen szított bánya-rimai ellentét feszítette abban a kérdésben: kikből álljon a fegyveres munkásszázad. A két csoport között „paritás" nem volt elképzelhető, mert a gyáraknak szüksége van szénre, áramra. Fegyver nem volt elég. A vitát a fiatal Gólián András vágta el. A következőket mondta: „. . . ha a gyáriak nem fognak fegyvert, a bányászok csákánnyal fognak kivonulni a frontra." 1944. — internálások A salgótarjáni baloldali munkásvezetőket az ország német megszállása után többször is internálótáborba zárták. Ekkor járta az a mondás: „. .. hogy az öreg Gólián küld kenyeret és szalonnát, majdcsak megleszünk valahogy ott is." 36