Horváth István szerk.: Múzeumi Mozaik 1988/2. szám (Salgótarján)

tartják ezt veszedelmes állapotnak /.../ mert a vége mégis csak törvényes házasság. /.../ Ha figyelembe vesszük, hogy környékünkön a nembeli erkölcsösség kifogástalan, akkor ez a vadházasság még úgy tűnik a gondolkodó elé, mint villámhárító a sodorna és gomora bűneinek távoltartására. A Palóc különben olyan mint a legtöbb hegyvidéki nép. Ravasz mint a székely, ő is úgy gondolkodik, hogy a szavak arra valók, hogy a gondolatokat elpalástolják. Nagyon hamar felül az a jámbor, aki a palócnak feltétlenül hisz. Körmönfont az észjárása. A képmutatásig alázatos azzal szemben akitől fél, s arrogáns mihelyt magát szellemileg csak egy kissé fölényben érzi. Alkudni úgy tud mint a zsidó, s a kettőnek egymással versengésében jobban megállják a helyüket, mint az urak. Mert azt lehet sűrűn látni, hogy a gentry vagy a mágnás birtokába egykori árendása beleül, de a palócéba nem. Mióta szőlőjét a filoxéra tönkre tette bort nem-igen iszik, hanem annál szivesebben issza a pálinkát. Ezzel a gyengéjével lehet az ő szívéhez is legkönnyebben férni. Dehát a pálinka a palócnak is egyik eledele, amelytől erőt fejt ki; mert a mi palócaink nem jól élnek, s ha erősebb munkát kell végezniök erdőn vagy kőfejtésnél, akkor pálinkával kell magán segíteni. Ám lássuk, miként is él a barkó és palóc. Földje nem sok van. Az erdők foglalják el a vidék legnagyobb részét. Gabona terménye a legtöbb esetben csak annyi, amiből éppen megél. Ha terem egy kis kukoricája - korántsem oly bőven, mint az Alföldön-, úgy azzal meg burgonyával feljavít egy-egy sertést és aztán decemberben levágja. A lutheránus és kálvinista falvakban ilyenkor nagy disznótorok vannak, s az atyafiság, sógorság, komaság a disznótorok idején ugyancsak jól él. De a katolikus palóc fösvényebb. Ö csak azt hívja meg, aki a leölésnél segédkezik, mert ehhez mindenki nem ért. És csakis a véreshurkát fogyasztják el. A szalonnát és húst befüstölik és elteszik arra az időre, amikor erősebb a munka; kaszálásra, aratásra