Horváth István szerk.: Múzeumi Mozaik 1988/2. szám (Salgótarján)

SZEGÉNY MUKI KIKAPOTT!... /Szamár história./ Egyszer tettem meg, hogy elvertem, de azt is megbántam... Nagybátyám meghalt; az Isten nyugosztalja; én rólam is megemlékezett végrendeletében; hagyott ugyanis két darab szöllöt, vagy ötven akó bort és reám hagyta kedves szamarát a Mukit. Végrendeletében nagyon poetikusan emlékezett meg Mukiról is, rólam is s azon reményben hagyta reám, hogy csakhamar rokonszenvezünk együtt és szeretni fogjuk egymást. Eleinte gondolkoztam, nincs-e valami czélzás a végrendelet ezen passzusában, de végül is belenyugodtam. Nem telt bele egy év, a bort megittuk, alig két év alatt a filoxeria megette a szöllöt, de Muki megmaradt erűben és egészségben. Szép kifejlett szamár volt s a mellett hűséges és ragaszkodó. Mint agglegénynek, mondhatom, valóságos barátom lett és rendesen elkisért sétáimon. A ritkás hegyoldalban letelepedtem a földre, Muki pedig mellettem ropogtatta az illatos erdei avart, sőt nem egyszer el is diskurálgattunk. Egy ily alkalommal elbeszélte egyszerű, rövid élettörténetét. Kis koromban apám és anyám mellett töltöttem el ifjúságomat. Apám igen okos szamár volt, tapasztalt és tele életbölcseséggel. Ha embernek született volna, bizonyosan előkelő helyet foglal el a társadalomban. Oe igy is a többi szamarak nagyra becsülték és nem egyszer birónak választották vitás ügyekben. Sok okos dologra tanitott meg engem is és magyarázgatta a szamarak különféle tulajdonságait. Nem egyszer mondotta, vannak kisebb és nagyobb szamarak. A kisebbek egész életükön át dolgoznak és jutalmuk a sok verés, eledelük a száraz kóró. Vannak olyanok, kiket bolond szerencséjük jólétbe emel, bársony nyerget kapnak és nagy urak gyermekei játszanak velük sőt pertu beszélgetnek együtt. Ezek a szamarak azt hiszik, hogy eszük és szorgalmuk által emelkedtek fel a szamár lajtorján és gőgösen lenézik a kisebb szamarakat. Vannak olyanok, melyek nagy hangon ordítanak és megvannak győződve, hogy mindenki az ö orditásaikat hallgatja és az után indul.