Horváth István szerk.: Múzeumi Mozaik 1988/2. szám (Salgótarján)

Ezek az úgynevezett hiu szamarak, a kik nem ismerik azt a közmondást, hogy szamár orditás nem hallatszik a menyországba. Ha valamely kisebb szamár nem indul orditásaik után, sőt akad oly vakmerő, ki visszakiabál, azt megharapják és megrugdossák. Veszedelmesek azok, a melyek hizelegnek a többi szamaraknak, nyá jasan simogatják, bukóinak, aztán, ha elfordulnak megrúgják társaikat. Vannak képzelődő szamarak, a melyek azt hiszik, hogy az Isten valami különös észtehetséggel áldotta meg őket a hosszú fülek mögött és külömb szamárnak tartják magukat, mint a többiek. Hja... hja... különféle szamarak vannak a világon. Muki elhallgatott és egykedvűen rágicsálta a füvet. Engem érde<elt fejtegetése és kértem, beszéljen tovább. Muki azonban felemelte fejét, hosszú nagy füleit mozdulatlanul hegyezte és mereven nézett reám. Mit bámulsz, nem beszélsz tovább Muki? Azon gondolkozom, melyik fajta szamarakhoz tartozol te édes gaziám. Dühbe jöttem erre az inpertinens szemtelnségre és görcsös sétajotommal verni kezdtem a Mukit. Eleinte ugrált, elszaladni próbált, végül keserves orditásban :ört ki. Jaj) jaj> megfeledkeztem arról, amire apám oly sokszor oktatott izólj igazat, betörik a fejed ... Rögtön abba hagytam az ütlegelést és csakhamar kibékültünk Muki •al. Egyszer tettem meg, hogy megvertem Mukit és akkor is megbántam.