Rákóczi állama Európában. Szécsény, 2005 szept.15-17. (Discussiones Neogradienses 9. - konferencia kötet. Salgótarján, 2006)

Mezey Barna: Törvényalkotás Rákóczi országgyűléséein, különös tekintettel a szécsényi országgyűlésre

TÖRVÉNYALKOTÁS II. RÁKÓCZI FERENC ORSZÁGGYŰLÉSEIN zárólag elméleti megfontolások állottak a háttérben, hiszen számolni kellett legitimációs vonatkozásokkal csakúgy, mint a jogalkotás hatékonyságával. A jog terrénumában a megörökölt és megerősített középkori tradícionalizmus szilárdan tartotta állásait a modernizáló hatalommal (de különösen a Habsburgok abszolutizmusával) szemben. Köztudomású, hogy a modellkövetéses modernizáció a magyar társadalomfejlődés meghatározó jellemzője lett Géza és István keresztény rendszerváltásától és az európai államképletek meghonosításától kezdődően. Az európai modell után mindegyre korszerűsített magyar alkotmányos minta ugyanis folyamatos politikai-közjogi korrekciókra szorult. A korai magyar államképlet kiigazítása állandó politikai feladatként jelent meg a magyar joghistóriában Szent Istvántól az Anjouk reformjain át Mátyás reneszánsz megújító kísérletéig; az osztrák abszolút modernizációtól Rákóczi fejedelem korszerűsítési programjáig. A modernizáció a magyar alkotmányfejlődés alapkérdése lett; a sikeres modernizáció, a jó adaptáció pedig az ország boldogulásának záloga. S ebben a folyamatban sajátos szerephez jutott a törvény: a modernizációs folyamatok vezénylésében a legkézenfekvőbb eszköznek bizonyult. A királyi jogalkotásban rejlett ugyanis leginkább az esély arra, hogy a modernizációs folyamatok Magyarországra is eljussanak. A decretum ugyanis az a jogforrási képlet, melyben egyszerre jelenik (jelenhet) meg a konzekvens politikai akarat, a központosító kormányzati szándék és (szerencsés esetben) a diaetális legitimácó. Nyugat-Európában az abszolutizmus állammodellje korszakunkra érte el kifejlett formáját; jogi és közigazgatási technikái lehetőséget kínáltak a magyar társadalom (legalább részleges) megújulásához is. Az országnak azonban a Habsburg dinasztia Európa-koncepciójába, hatalmi törekvéseibe ágyazottan adagolták az állami megújulás európai processzusait, mely inkább ellenszenvet, mint lelkesedést váltott ki hazánkban. Ráadásul az idegen hatalom érthetően keveset törődött az adaptációs sikerrel. Többek között ez adja meg a Rákóczi szabadságharc kísérletének jelentőségét, mely tradicionális elemeket kísérelt meg ötvözni a modern kormányzati és állampolitikai áramlatok elemeivel, miközben nem külsődleges, idegenszerű, ellenséges módon, hanem a magyar rendi gondolkodással összhangban álló megoldásokkal próbálkozott. II. A magyar rendi-képviseleti országgyűlés - A törvény és az országgyűlés A 15-16. században, mint arra fentebb már utaltunk, a törvény tekintélyének átmeneti növekedését tapasztalhatjuk. Mátyás Decretum maiusa (melyben foglalt szabályokat „mindenki örök időkre törvényekül és írott jogul ismerjen el és a maga fejéből soha senki meg ne változtathassa vagy azokkal ellenkező új törvényeket ne hozhasson") egyenesen a törvény fensőbbségét hirdette a jogrendszer egyéb forrásaival szemben. A reneszánsz király illúziója azonban hamarosan semmivé lett. A törvény nem tudta megvetni lábát a jogforrások élén, sőt tekintélye rohamosan zuhanni kezdett. A Habsburguralom első szakaszában a törvényalkotás átmeneti ugrásszerű növekedésének kezdeti regisztrálása (Miksa hét, Rudolf tizenöt diétájának több száz artikulusa) után apály következetett. I. Lipót, pedig 17 esztendeig (1688 és 1705 között) egyszerűen mellőzte a gyűlések összehívását, s ezzel együtt természetesen a törvény alkotását is. Ily módon a 94