Rákóczi állama Európában. Szécsény, 2005 szept.15-17. (Discussiones Neogradienses 9. - konferencia kötet. Salgótarján, 2006)

Mezey Barna: Törvényalkotás Rákóczi országgyűléséein, különös tekintettel a szécsényi országgyűlésre

MEZEY BARNA polgári rendszerváltásig tartó nagy befolyása a mindennapok jogéletére. Az ősi jog tisztelete (melyben mintegy szimbiózisba forrt a szokásjog és a szentként tisztelt királyok decretumainak, az Aranybullának vagy az 1351. évi törvényeknek felmagasztalása) nagy erőt adott a jogfolytonosságnak, mely úgy az alkotmányban, mint a jogrendszer alakító princípiumaiban lenyomatát hagyta. Ez a tulajdonsága tette képessé az agresszív osztrák beavatkozásokkal szembeni ellenállásra. A törvény hosszú időn keresztül távol állott attól a tekintélytől, melyben napjainkban része van. A dekrétum korszakunkban nem „A" jogforrás, nem a legfőbb, a szuverenitás kifejezője volt, hanem csak egy a többi között. A jog rendszerében meghatározó szerepet játszó ún. jogforrási hierarchia (vagyis az alkotott jog: törvények, rendeletek, határozatok és utasítások alá-fölérendeltségi rendszere) még ismeretlen a jogforrások világában. Hiszen még hiányzik a jogi normáknak rangot és tekintélyt biztosító, s hierarchiájuk mögött álló állami szervek szisztematikus rendszere is. Mai fogalommal a 18. századi törvény nem értelmezhető. A törvény sajátos jogi formája annak a kompromiszszumnak, melyet az ország és a király hatalmi küzdelmeiben, szabályozott keretek között (az országgyűlésben) kialakított. Tekintélye nem valamiféle elvont eszméből sarjadt, s nem is olyan államépítő teóriából, mint a polgári társadalmak népszuverenitásra, törvény előtti egyenlőségre és a törvények uralmára támaszkodó institúciója: Hanem arra a praktikus okra és eredményre, mely a rendi dualizmus szerkezetéből következően a pillanatnyi kiharcolt érdekeknek megfelelt. Ennek megfelelőn hullámzott reputációja is. Ha a központi kormányzat érdekérvényesítése volt erősebb, a rendi erők fanyalogtak, s igyekeztek a vármegyei végrehajtó hatalom táján gátat vetni a kormányzati törekvéseknek, a vármegyei „vis intertiae"-vel akadályozni a realizálását. Amennyiben ők voltak az erősebbek a törvények megalkotásánál, nyilvánvaló volt, hogy a királyi kormányzati szervek tettek meg mindent a dinasztiára kedvezőtlen döntés eliminálására. A Habsburg abszolutizmus magyarországi megerősödése, a bécsi kormányelképzelések megkeményedése kiélezte ezt a vetélkedést. A törvény fokozott igénybe vételét alkotmányos kérdések sürgették. A közigazgatás kiépülése (mely az abszolutizmus modernizációjának alapfeltétele), a Habsburg-birodalom stabilizációja, a török kiverését követő közjogi státus tisztázása, Erdély jogállásának pontosítása és rögzítése dekretális szabályozást igényelt. A consuetudo aligha volt alkalmas nagyhorderejű, gyors döntések realizálására, melyek ráadásul a hagyományos magyar alkotmányos jogfelfogással is ellenkeztek. Az egyéb írott jogforrások respektusa és hatóköre jóval gyengébb volt az egész ország akaratát kifejező törvénynél. Ezért a törvény Bécs számára nélkülözhetetlenné vált. A Habsburg kormányzatnak a rex és regnum diaetális szerkezetében nem maradt más választása, mint vagy a gyűlést majorizálni és ezzel a törvények tartalmát kedvező irányba forgatni vagy a gyűlések mellőzésével kísérelni meg valamiféle királyi auktoritásra támaszkodó rendeleti jogalkotással operálni. A szabadságharchoz vezető úton mindkettő bekövetkezett. Az 1687. évi országgyűléssel I. Lipót kormányzata olyan döntéseket fogadtatott el, melyek a magyar közjog kereteit és az udvar mozgásterét kitágítva lehetőséget adott az abszolút berendezkedés kiépítésére. Ezt követően pedig másfél évtizedig országgyűlés nélkül kormányzott a dinasztia. Nem volt kérdéses, hogy a fejedelem jogpolitikai koncepciója tagadó tézissel válaszolhatott csak erre a helyzetre. Az ország gyűlésének tekintélyét csakúgy, mint a gyűlés által hozott törvény rendi erejét helyre kellett állítani. Nem állítható persze, hogy ki93