Rákóczi állama Európában. Szécsény, 2005 szept.15-17. (Discussiones Neogradienses 9. - konferencia kötet. Salgótarján, 2006)
Mezey Barna: Törvényalkotás Rákóczi országgyűléséein, különös tekintettel a szécsényi országgyűlésre
TÖRVÉNYALKOTÁS II. RÁKÓCZI FERENC ORSZÁGGYŰLÉSEIN gyarázó 3 és törvényrontó 4 . Ebben a megközelítésben - jóllehet Werbőczi tett kísérleteket az ellentmondás feloldására - ellentétben állt egymással a szokásjog és a törvényi jog. S bármennyire is ismérve a modern államnak a szisztematikus közigazgatás, jól szervezett hadsereg és adóztatás (tehát a megfelelően kiépített végrehajtó hatalom), a szokásjog hatalma megkérdőjelezhetetlen volt. Maga a törvény is a „jó szokáson" alapult, az uralkodók rendre a régi jogra, régi szokásokra hivatkoztak, amikor nagyobb erőt kívántak kölcsönözni decretumaiknak. Végül is az vált joggá, legyen az törvény vagy más írott jogszabály, amelyik a praxisba ivódott, vagyis gyakorolt szokássá lett. Ennek következtében az ún. „írott" jogforrások, tehát a decretum, a statútum, a privilégium csupán alakítója volt a consuetudonak, mintsem a jogrendet önállóan befolyásoló jogi norma. Színesítették a jogforrási palettát a törvények erejét megkérdőjelező privilégiumok is. A „lex specialis derogat generali" (a különös lerontja az általánost) elve szellemében a kiváltságok rendre kivették címzettjeiket a törvények hatálya alól. Minthogy a középkor társadalma e privilégiumokon épülő „szabadságok" szerint alakult, a szokásjog amúgy is nehezen áttekinthető tartományát tovább cizellálta egyedi vagy kollektív kiváltságokkal. Volt egy átmeneti periódus a magyar történelemben, amikor (a 15. század második felében) esély mutatkozott a legislatio megerősödésére. A törvényalkotás megizmosodásának ösztönzője volt a rendi dualizmus kialakulása, majd gyökérverése. A renddé szerveződő politikai erők és a centralizáló királyi hatalom paktumának eredményeképpen politikai hatalomban részt kérő s kapó rendek a közös akarat kialakításnak színterét, a rendi országgyűlést mind nagyobb legitimációval ruházták fel. Ezzel párhuzamosan növekedett a gyűlésekben konszenzusos akarattal életre hívott törvények tekintélye is. Úgy tűnt, harmonikus együttműködés alakult ki ebben a kérdésben a rendi dualizmus két pólusát jelentő rex és regnum között. A rendi irányítás alatt álló nemesi vármegye, a dekrétumok végrehajtásának legfontosabb szervévé lett, az országos képviseletben részesített rendi erők jó eséllyel indultak harcba az országos jogalkotó akarat formálásáért. A remény azonban meglehetősen hamar elillant. A Habsburgokkal ugyanis nem egyszerűen idegen dinasztia került a magyar trónra, hanem a mohácsi vész utáni helyzetből sarjadt ellentétek okán az ország jelentős része számára ellenséges uralkodóház. Rövid időn belül világossá vált az új hatalom Kárpátmedencei pozicionálása, teljes érdektelensége a magyar állami egység helyreállításában (különösképpen Mátyás reneszánsz birodalmának feltámasztásában, valamint a Bécset a rendekkel szemben erősítő központi hatalom megszilárdításában). A jog vonatkozásában a birodalmi jogot (lényegében a korabeli ius communet) képviselte a magyar „provinciális" jogi tradícionalizmussal szemben. Az ország kénytelen volt mindezek következtében védekezésre berendezkedni. Az ellentállás egyik fő eleme volt az alkotott joggal szemben a tradicionális magyar szokásjog erősítése, a törvényi jog tekintélyének megkérdőjelezése. Ezzel állt összefüggésben a Tripartitum hihetetlen dominanciája, a „...a törvények legjobb magyarázója; a miért is, ha a törvény kétséges, a helyi szokáshoz kell fordulnunk, és ha ez felvilágosít, nem kell eltérnünk attól az értelemtől, a melyet a szokás adott". HK Előbeszéd 3.§ 4 „mert lerontja a törvényt, ha ezzel ellenkezik" HK Előbeszéd 4.§ 92
