Honvédő Város. Salgótarján, 2004. szeptember 23. (Discussiones Neogradienses 8. - konferencia kötet. Salgótarján, 2005)

Előadások - Szijj Jolán: Salgótarján, 1919

HONVÉDŐ VÁROS ELŐADÁSOK ket is. Kun Béla - azt remélve, hogy a jegyzék elfogadása lélegzethez jutattja az országot - a távirat követeléseinek elfogadását javasolta. A Tanácsok Országos Tanácsa ilyen érte­lemben utasította a Vörös Hadsereg vezetőit a további teendőkről. Június 23-án Böhm hadsereg-főparancsnok közölte Pellé tábornokkal, a csehszlovák hadsereg főparancsnokával, hogy a tanácskormány teljesíti a követeléseket és június 24­én reggel 5 órakor a Vörös Hadsereg csapatai befejezik a hadműveleteket. A fegyverszü­net a kitűzött időpontban meg is kezdődött, majd a Forradalmi Kormányzótanács júni­us 29-i ülésén elhatározta a Vörös Hadsereg visszavonását. Június 30-án a Vörös Hadse­reg hősiesen harcoló, sok nehéz csatában győzelmet arató csapatai megkezdték a felsza­badított területek kiürítését. A visszavonulás a csapatok harci kedvét, szellemét nagy­mértékben aláásta. Stromfeld Aurél, nem értve egyet a csapatok visszavonásával, lemondott vezérkari fő­nöki tisztéről. Személyében a Vörös Hadsereg kitűnő katonai szakembert, igazi bajtár­sat és a haza ügyéhez hű hazafit vesztett el. A tiszántúli hadművelet „Természetesen" az antant nem tartotta be ígéreteit, a román csapatok nem vonul­tak ki a megszállt területekről. Bármennyire is helytelen volt a hadsereg csapatainak a visszavonása az északi terü­letekről anélkül, hogy az antant biztosítékot adott volna ígéreteinek megtartására, a be­következett fegyverszünet mégis azt jelentette, hogy az ország valamelyest lélegzethez jut. Szüksége is volt erre, hiszen az ország belső helyzete - politikailag is, gazdaságilag is - több, mint aggasztó volt. De szüksége volt némi nyugalomra a hadseregnek is. A veszteségek pótlása, a fegyelem megerősítése komoly gondokat jelentett. Május 31-én megjelent a Forradalmi Kormányzótanács XCIX. számú rendelete, amely a 18 és 45 év közötti „dolgozó férfiak" általános védkötelezettségét írta elő. (Július 10-én - ezt kiegé­szítendő - elrendelték a 45 évnél fiatalabb tartalékos tisztek mozgósítását is.) De a lelke­sedés, a lendület már alább hagyott, és a katonai vezetésben bekövetkezett változás sem ígért javulást. Stromfeld helyére július 3-án Julier Ferenc lépett, s miután Böhm hadse­reg-főparancsnok július 10-én lemondott, az ő posztját július 14-én Landler Jenő vette át. A személyi változások hátterében komoly politikai érdekek munkáltak, a kormányzó­párton belüli - kommunista és szociáldemokrata - ellentétek éleződését mind az antant, mind a Szegeden szerveződő ellenforradalmi erők szították. Sorsdöntő kérdésnek tűnt annak eldöntése, mi legyen a hadsereg következő lépése. A hadsereg új vezetése már július 5-én kiadta a tiszai támadás előkészítésére vonatkozó intézkedését: „A Hadseregparancsnokság szándéka, tekintet nélkül arra, hogy a romá­nok a tiszántúli területet kiürítik vagy nem, a hadsereg zömével a Tiszán átkelni és egy­előre a reánk erőszakolt demarkációs vonalig előnyomulni." Július 10-én tárgyalta meg a Kormányzótanács a vezérkar tervét a tiszai támadásra, de annak elfogadása előtt - utol­só próbálkozásként - diplomáciai lépéseket tettek. Július 11-én Kun Béla külügyi népbiz­tos jegyzéket intézett a párizsi konferenciához, kérve a románok visszavonulására tett ígéret beváltását. A válaszból - („A békekonferencia semmilyen kérdésről sem tárgyal­37

Next

/
Thumbnails
Contents