A magyar polgárosodás kérdései – élet a századfordulón. Balassagyarmat, 1997. május 28-30. (Discussiones Neogradienses 7. - konferencia kötet. Salgótarján, 1997)

†Hanák Péter: A magyar polgárosodás és Mikszáth (A konferencia megnyitója)

mesi származású, akik a hozzájuk idomult honoráciorokkal, úri polgári elemekkel együtt hozzávetőleg 150 ezer főt tehettek ki. Ez pedig jelentős és befolyásos társadalmi réteg, amelynek felső csoportjai a hatalmi elithez tartoztak.) Nem tagadható, hogy a dzsentri tisztviselők, főként a megyében, a járásban inkább az „uralmi szakszerűséggel" (Erdei) tűntek ki, mint tudományos szakértelemmel és emberséggel, de azért az állami, a közlekedési, a gazdasági tisztviselők között számosan megérdemelten kiemelkedő helyet foglaltak el, és jól beváltak. A tisztviselői-értelmiségi dzsentri jórésze tehát polgárosodott, főként a munkában, a városi életmódban és műveltségben, de a mentalitásban szívósan őrizte az „úri középosztály" régi, beidegződött polgárellenes értékrendjét. Volt aztán a dzsentri rétegnek egy kicsiny, de súlyos csoportja, írók, újságírók, művészek, alkotó tehetségek, akik nem köznapian polgárosodtak, hanem - Ady szavaival - európaivá váltak, idegben, gondolatban, kínban, szomjúságban. „Egy túlfejlett embertípus termett itt, mely előtte fut a magyar társadalomnak..." (AEM. 2. 216.) Hadd térjek vissza hozzájuk a harmadik szempont vázolása után. A harmadik nézőpont esztétikai, Mikszáth jellemrajzait elemzi. A szakirodalom nagy része bírálja Mikszáth elfogultságát, rokonszenvét általában a dzsentri, még a rossz jellemű alakok iránt is. Mikszáth végig megőrzi „az egykori nemesség, a dzsentri nemzetmentő hivatásáról szóló illúziót". (Sőtér 4/716). Nosztyval kapcsolatban jegyzi meg Barta János, hogy Mikszáth „a morálisan negatívnak tervezett alakra ráleheli a délceg, férfias szépség és a szerelmes jellem vonásait". Barta elébe megy a várható esztétikai ellenvetéseknek: tudja, hogy Mikszáth nem akart sematikus figurát, „egyszál-jellemet" faragni. (Költők, 241). Csakhogy, írja, nem erről van szó, hanem Mikszáth következetlenségéről, amennyiben hosszabban és melegebben rajzolja meg Noszty kellemét, mint amilyen szigorúan bírálja jellemét. Ebben társadalmi kötődésének korlátozó hatása érvényesült. Barta bírálatát Mikszáthnak a Szinyei Merséről írt egykorú cikkével támasztja alá. Ebben Mikszáth nem csak a festő zsenijét dicséri, hanem a dzsentri nagyságát is. „Micsoda nemes faj a mi dzsentrink. Megvan abban minden, ami becseset a természet adhatott...". Azt hiszem, e Mikszáth-cikket Barta nem helyesen kapcsolta össze a Noszty jellemzéssel. Nem vette figyelembe a következő mondatot: az országban van még feltöretlen réteg, a dzsentri, „ahonnan érkezni fognak a mi nagyjaink irodalomban és művészetekben". Én inkább dicsérném Mikszáth éleslátását, hogy már 1904-ben megsejtette a feltűnt, de még nem feltűnően kiemelkedett Gulácsyt, Ferenczyt, Adyt, Krúdyt, Babitsot, Bartókot. Csakhogy ez a radikálisan polgári és antifeudális csoport nem azonosítható a Noszty-féle kellemdús, megnyerő úri svindlerekkel. Negyedszer, érdemes megfontolnunk a problémát ismeretelméleti nézőpontról is. A látszat és valóság viszonyáról van szó, amely számtalanszor felmerül Mikszáth írásaiban, főként a dzsentri-világ látszata és valósága közti 9