A magyar polgárosodás kérdései – élet a századfordulón. Balassagyarmat, 1997. május 28-30. (Discussiones Neogradienses 7. - konferencia kötet. Salgótarján, 1997)

†Hanák Péter: A magyar polgárosodás és Mikszáth (A konferencia megnyitója)

kirívó ellentét poentirozásában. Az ellentétpár régtől ismert, az újkori filozófiában, fontos téma Moherénél, illetve a barokk színpadon, aztán később, a századvégen. Hofmannsthal írja: „Mi játékot az életből csináltunk", a színpadon életünk valóságát játsszuk el, a való életben azonban színlelünk. Ez utóbbi azonban már Ernst Mach empiriokriticizmusán alapul, a látszat és a valóság egylényegűségének tanán, amely áthatotta a századvég osztrák irodalmát, és erősen hatott a kor képzőművészetére. Mikszáthnál azonban ez az ellentét nem a modern filozófiai értelmezésen, a látszat valóságosságának percepcióján alapul, hanem a közvetlenül érzékelhető köznapi megnyilvánulásában merül fel. így aztán nemigen jut el az urizáló dzsentri gesztusok illuzionizmusa mögött rejlő létfenntartó valóságértelmek felismeréséhez, tehát a polgárosodás frusztrációját kompenzáló magatartásformák mélyebb motiválásához sem. A látszat-valóság komplexus fonákja fedezhető fel Mikszáth polgáralakjainak ábrázolásában is, érthető módon, hiszen a burzsoázia kialakulása, öszszetétele, gazdasági-társadalmi szerepe volt a magyar középosztály-fejlődés másik neuralgikus pontja. Voltaképpen a modern polgárság- némiképp egyszerűsítve a képletet - a rendi társadalom céhpolgárából és a múlt században felnövekedett vállalkozó tőkésből tevődött össze. A század első felében a két csoport között az átjárás elég könnyű és gyakori volt, annak ellenére, hogy a civis réteg jórészt németekből, a vállalkozó pedig - legalábbis a vezető ágakban - főként zsidó kereskedőkből és külföldi gyáriparosokból rekrutálódott. A kapitalista szabadverseny és az iparosodás, leginkább pedig a banktőke uralmi pozícióinak megerősödése azonban gyökeresen megváltoztatta az egyensúlyt. A céhpolgárság zöme, akárcsak a dzsentri, lesüllyedt, eredendő konzervatizmusa antikapitalizmussal telítődött. A vékony vállalkozó rétegből viszont erős nagyburzsoázia fejlődött ki. Nos, Mikszáth egyik típust sem szívelhette. A hagyományos „se hús, se hal" polgárt, mint haladáshívő, maradisága és úrhatnámsága miatt, a valóságos tőkést, tőzsdést, bankárt pedig immorális profithajhászása miatt utasította el. Az olyan nyárspolgárok, mint az „Új Zrínyiász" Rosere, eljutottak „a polgári erényeknek és a demokratikus műveltségnek azon fokára, amikor a nemesség után kezdenek áhítozni". (Király 239) Létező nagytőkés nem fordult meg írói műhelyében, az antiszemitizmus ritkán, anekdotákban, vagy rikító foltként jelent meg tablóin. Nem tagadta létezését, hiszen kedvelt hősei nézeteibe is behatolt az antiszemitizmus. Véleményét jól jellemzi az a kis epizód, amelyben az antiszemitizmusával kérkedő Palojtai megsegíti a hozzá éjféltájt orvosságért bekopogtató kis zsidógyereket. A jelenet végén Noszty megjegyzi, hogy házigazdája nem is olyan nagy antiszemita, mint hírlik. Palojtai így válaszol: „Nem érted te a csíziót, öcsém. Mert látod, úgy van az, hogy én borzasztó antiszemita vagyok, de csak azokra a zsidókra haragszom, akikre én szorulok rá, azokra, akik énrám szorulnak, nem haragszom." 10