A magyar polgárosodás kérdései – élet a századfordulón. Balassagyarmat, 1997. május 28-30. (Discussiones Neogradienses 7. - konferencia kötet. Salgótarján, 1997)
Kovács Annal: „Magyar ruha a millenniumon” – A polgári viselet Mikszáthnál
részletes menetét, aprólékos leírását. A Királyné a trónon címűben az író modern legendát szőtt tovább a királyné bánatos szépsége köré. A bandériumok felvonulásáról pedig Mikszáth ígéretéhez híven mesét mondott. Mesébe illő helyszín, és mesés szereplők, az országház „egy kővé vált tündérmese" előtt gyülekeztek az ünnep reggelén az országgyűlés tagjai. „S micsoda marcona kemény alakok jöttek, mintha az ősök képei," régi magyar vitézek keltek volna életre rámáikból. Az ördög hinné el, hogy ezek hétköznap csöndes, báránytermészetű mamelukok. Pap Samu maga olyan daliásan néz ki, mintha legalább tíz embert ölt volna meg /persze karddal és nem recepttel/. Ucsu kucsmáján is kényesen fürdik a napfényben a kócsagtoll. Mintha az öreg Szvatopluk volna, ki Árpád elé hódolni jővén, magyar díszbe öltözött vala. Horánszky Nándor a büfében ül egy hosszú asztalnál, kezét búsan nyugtatva kardmarkolatján, mint a tépelődő Petur bán. Általában az egész asztal, mely körül csupa középkori daliák ülnek medvebőrös kucsmában vagy hetyke fiatalos kalpagokban, úgy néz ki mint a borozási jelenet a Bánk bánban... Hadias, festői kép ez" A jelenet azonban nem igazán meggyőző, hisz megmutatja, láttatja azt is, hogy Melinda pogácsát hord, ő a büfés lány, a délceg középkori lovagok igencsak potrohos alakok, s egyikük a Jókai által Csoszoginak nevezett úr orrán egy rézbe foglalt pápaszem, egy modern szerszám fénylik zordan. A főváros utcáin felvonuló menet is tündérmesébe illő. A Grünbaum' s Weiner szabóságról (Mikszáth is innen öltözött) kikerülő semmitmondó mágnás ruhák, vagy a fővárosi szabók sablonosán unalmas magyar díszöltözetei között az író a történelmi jelmezek tipizáló, korfelidéző funkcióját tartja lényegesnek. Azok a bandériumok hatásosak véli, melyek egyöntetű s valamely időszakot, vagy osztályt jellemző ruhába öltözködtek, mint a szepesi lándzsások, a liptói páncélosok, a nógrádiak piros dolmányaikban, egy csomó Csokonai Vitéz Mihály Debrecenből, hét vagy nyolc Dobó István Hevesből. Mikszáth megajándékozta olvasóit az ottlét, a történelmi jelenlét illúziójával, életre keltek a hősök, megmutatta a millenniumi ünnepségek históriai szellemidézőjellegét. Nem pusztán leíró, főként nem dicsőítő krónikása volt az eseményeknek. Vállalt szerepe sokkal inkább az íróé, aki azt a színpadias, hadias, festői képet ragadta meg, amely talán elkápráztathatja a nézőt, de a pompás színfalak, jelmezek mögül, ki-kibukkan, fel-felsejlik a valóság, az, hogy amit látunk csak előadás, de nem az élet. S végül az egész látomás eltűnik - mint a bandériumok csapatai -, eloszlik mint a köd, mint egy álom. „Csak a nagy fönséges hangulat maradt meg. Az ember úgy érezte, hogy az ősei kikeltek sírjaikból és elvonultak előtte. Hogy az egész magyar történelem ellépett a tengernyi sokaságnak közepette. " Ez a hangulat, a millennium kapcsán felgyülemlett élmény anyag volt, persze nem közvetlen és egyedüli, ihlető forrása a magyar prózairodalom egyik legnagyobb szatírájának, az 1898-ban megjelenő Új Zrínyiásznak. 79
