A magyar polgárosodás kérdései – élet a századfordulón. Balassagyarmat, 1997. május 28-30. (Discussiones Neogradienses 7. - konferencia kötet. Salgótarján, 1997)
Kerényi Ferenc: Mikszáth Kálmán – és korának színházi élete
nem hagytak kétséget afelől, hogy Mikszáthhoz az előadásokat naivan átélő „régi" közönség állt közelebb: „Még a karzaton a nép is könnyezve hallgatta Shakespearet, nem úgy, mint a nagy városok enervált alsó osztályai, kiket csak a possék (=német bohózatok) és a Paprika Jancsik képesek elmulattatni." ( ' Szegedtől vallomással búcsúzott, A 10. sz. páholyból с írásában azonban nem felejthetetlen alakításokra, kirobbanó sikerekre emlékezett, hanem a hátulról szemlélt publikumra: „Mert mit ér a színház publikum nélkül? A közönség hozzátartozik a darabhoz, aki nem azt látja, csak félig látta az előadást." Az írói anyaggyűjtésnek ez a nézőtéri módja megszabta Mikszáth színikritikusi ars poeticáját, mi több, bírálatainak belső szerkezetét, arányait is. Az előbbit Szegeden két ízben is leírta, nagyjából azonos mondandóval, reformkori hitvallással. A színikritika feladatának a közönség tájékoztatását és a színészek okítását tekintette; az utóbbit azonban korlátozta, hogy a képzetlen, csak természetadta képességeikből élő színészekre kár volt jobbító szót vesztegetnie. ( Ezért azután Mikszáth színikritikái egyrészt feltűnően rövidek, másrészt nemigen térnek el az 1840-1860-as évek divatlapjainak bírálataitól: ismertetik a műsordarabot, sommásan jellemzik a fellépő színészeket, utalnak a zenei és szcenikai érdekességekre. Ez az oka annak, hogy Mikszáthot - minden írásbravúrja, aforisztikussága ellenére - nem tarthatjuk számon a színikritika mesterei, még kevésbé megújítói között. A Szegedről visszatért író egyre ritkábban és egyre kedvetlenebbül fordult meg a fővárosi színházak nézőterén. A budapesti közönség ábrázolása egyre ironikusabbá vált, mindinkább szépírói erényeket csillogtatott. Ifj. Ábrányi Kornél Marianne с. drámájáról a Pesti Hírlap számára írt bírálatában (1882) a premierközönség bemutatása terjedelmében felülmúlta a darabról és az előadásról írottakat; az új szegedi színház megnyitásáról írott „távirati tárcá"jában Dóczi Lajos újromantikus történelmi vígjátékának szereplőit vélte feltűnni a nézőtér páholyaiban (1883). 1887-re a Színházlátogatók c, többrészes karcolat tanúsága szerint az arcképcsarnok panoptikummá merevült, amelyben egymás után következtek: A habitué, A szomszéd, A fertálymágnás, a Fiatal leányok, A nagymama, A tapsonc, Az ezredes inasa, A Juci. 1888-ból való az a néhánysoros remeklése (egyébként teljesen oda nem illő helyen és módon, egy színésznői jubileumot köszöntő cikk keretében), amelyben a nézőtéren helyet foglaló ismert személyiségekből következtet az aznapi műsorra: Péchy Tamás, az Erkölcsnemesítő Egylet alelnöke csak pikánsabb darabokat néz; a mérsékelten ellenzéki képviselő, Beöthy Ákos csak unalmas előadásokat látogat; gr. Andrássy Gyula a régi magyar vígjátékokat kedveli, míg br. Apponyi Albert jelenlétéből modern francia drámára gyanakodhatunk. ' A századforduló idősödő íróját már nem szórakoztatta a panoptikumfigurák mozgatása vagy a szépírói bravúr: leplezetlenül éles iróniával szólt a nagyvárosi közönség megmerevedett nézőtéri várakozásairól, amelyek Mikszáth szerint akadályozták a megújuló drámaírói törekvéseket. A más vonatkozásban már említett Bródy-előszóban (1906) Mikszáth méltatta Bródy Királyidillek néven 106
