A magyar polgárosodás kérdései – élet a századfordulón. Balassagyarmat, 1997. május 28-30. (Discussiones Neogradienses 7. - konferencia kötet. Salgótarján, 1997)

Kerényi Ferenc: Mikszáth Kálmán – és korának színházi élete

ismert három történelmi egyfelvonásosát, amelyekben „a magyar ősöket is [Nagy Lajost, Mátyás királyt, Bethlen Gábort] embereknek merte bemutatni", ám „a közönség még kiskorú ahhoz az igazsághoz, hogy például Petur bán is kendővel köti át a füleit, ha a foga fáj. Petur bánnak még aludnia is sisakos /oi\ fejjel kell." 1908-ban, A Noszty fiú esete Tóth Marival kötetkiadásának Utóhangjában a színházi közönség heppiend-vágyát nevezte naivnak: „Ott ül a nézőtéren, s látja a darab legelején, milyen rosszul áll az egymást szerető fiatalok dolga... Pedig csak a színlapra kell vetni egy tekintetet, s ha az áll ott, hogy vígjáték még az angol bank sem olyan biztos, mint a házasság az utolsó jelenetben." A magyar színházművészet mindig színészközpontú volt. Ennek történelmi oka van: a vándorszínészet naponta-hetente változó viszonyai, játszási feltételei közepette a színész személyisége jelentette az egyetlen biztos pontot. A magát „hanyag színházbajáró"-nak nevező Mikszáthnak is megvoltak a kedvenc színészei. A viszonyítási alapja itt is a romantika volt, amelynek színészeszménye az átlényegülő művész, az olyan játszó személy, aki szinte felülemelkedik fizikai adottságain, szerepkörén; Mikszáth megfogalmazásában: „...minden ember annyi ember, amennyit tökéletesen tud személyesíteni." ' Az író a Budapesti Napilap Fény- és árnyképek-sorozatában (kötetben: Még újabb fény- és árnyképek. Bp. 1878) egyetlen hölgyet szerepeltetett, Helvey Laurát, a Nemzeti Színház tagját. Finom körülírással tudjuk meg, hogy a fiatal színésznő nem szép, a színpadon kívül hétköznapi jelenség, a francia társalgási drámák asszonyszerepeiben viszont arisztokratikusán elegáns. Azaz - teszi hozzá Mikszáth - „veszélyes" színésznő, aki megdönti a „ruha teszi az embert" társadalmi igazságát. Az ellenpróba: a kor ünnepelt szépségéről, a „szőke csodá"-ról, Márkus Emíliáról egyszer írt 1882-ben, akkor is megrendelésre, a Petőfi Társaság lapjába, a Koszorúba, egy nagyon szép Kozmata Ferencfotóhoz. (33) Ami nem szokásos, Mikszáth tolla szinte csikorog. A színésznő jelentőségét közvetett módon, a szokott közönségtrükkel bizonyítja, egy kereskedő és egy kritikus párbeszédével. Az „1877 óta állócsillag"-minősítés viszont azt hivatott leplezni, hogy naiva szerepköre és teljesítménye változatlan. A személyesség hitelét a házasságra tett utalás teremti meg, bizony erőltetett módon: a Nógrádban birtokos Pulszky Károllyal kötött házasság révén maga is „palóc asszony" lett... A szerepeit mindig önmagára igazító színésznő típusában egyszer tett kivételt Mikszáth Kálmán: Blaha Lujza esetében. 1878. januárjában még „Rossz kilátás!"-nak nevezte, hogy a Nemzeti Színház és a Népszínház közötti népszínmű-játszási vita a primadonna döntésétől függjön; Erdélyi Marietta népszínmű-énekesnő vendégszereplése alkalmából 1880-ban még arról írt, hogy hibája közös Blaháéval: „mindig magát játsza". Véleménye annak függvényében változott meg, ahogyan a népszínmű sorvadt. 1881-ben az újabb népszínmű-polémiában már csakis Blaha Lujzában bízott a műfaj továbbélését illetően; 1885-ben pedig, Blaháné a népszínművekben с hosszabb írásában 107