Mikszáth és a századvég-századelő prózája. Balassagyarmat, 1987.október 1-3. (Discussiones Neogradienses 6. - konferencia kötet. Salgótarján, 1989)

Kmeczkó Mihály: A Mikszáth-bemutatók tapasztalatai a Magyar Területi Színházban

titkos rejtekhelyein születnek és a belső vonalakon haladnak." A másik mozgásfajtának a fiatalabb színészek — és, bármily ellentmondásos, Konrád József is — a képviselői, akik, nyilván Brecht szellemi rokonaként, és az ő távol-keleti mintájára az elidegenítő (dőlt betűs szó) mozgáskultúrájukat jobban jellemzi a technika, a Majerhold megfogalmazta biomechanika. (. . .) Csakhogy a kétféle; a természetes és az elidegenítő, a sztanyiszlavszkiji és a brechti mozgásfajt váltakozása és keverése nem sikerült teljes mértékben, meg-megmutatkoztak az eklektika jegyei. (...)... a tanulságot megmutató, az izgalmat növelő kontraszt mégsem születik meg. (. . .) Persze a darab országszerte nagy sikert arat majd, annak ellenére, hogy Konrád helyenként konyhakész sablonokkal manipulál, bejárva a szórakoztatás kicsit kockázatosnak is nevezhető útját. íiutinos gyeplőtartással visz minket egy poétikus idill tájaira, s mi, a gyanútlan közönség vele anualgunk és jól szórakozunk, kuncogunk, nevetünk, helyenként még kacagunk is. Kell ennél több? Mi tagadás, nem ártana. Viszont ami van, az szép. (...)... s én szórakoztam is. Hiszen jómagam is elviselem a lebegő, rózsaszín életet. Azt a fajta idillt, ami gyanútlanságomat szivárványos nosztalgiába meríti, ami maga az önmagát megkérdőjelező realitás, ami nem győz meg semmiről és semminek az ellenkezőjéről. Sebaj, fő, hogy jól szórakoztam, jókat nevettem. A hiányérzetekkel meg nem kell törődnöm, hiszen a közönségsiker: kétségtelen" (Szigeti László: Piros esernyő — rózsaszínben. Mikszáth-bemutató a Matesz-ben. Új Szó, 1980. 5. 23.) Nézzük hát most azt a bizonyos közönségsikert! A Szabad Földműves recenzense így ír: „Újabb csodát tett Szent Péter esernyője. A Magyar Területi Színház komáromi (komárnói) művészei által bemutatott Mikszáth—Melichárek darab, a Szent Péter esernyője nagy közönségsikert hozott. A premiert telt ház nézte végig, az exponáltabb jeleneteket taps és kacajorkán szakította meg az előadás végén pedig percekig ünnepelte a közönség a darab szereplőit. És én mégis ünneprontó leszek. Nem szeretek ugyan csomót keresni a kákán, az igényesebb néző nevében mégis megjegyzem: még jobb lett volna a darab, ha kevesebbet kacaghatunk rajta. (. . .) Bizonyításképpen íme két ellentétes példa: A cselédlányt alakító Benes Ildikó nagyszerűen kezdte első belépőjét. A tőle megszokott temperamentummal parodizálta a minden lében kanál falusi cselédkét. Derültek is rajta, s nagy tapsot is kapott. Később azonban már túlozni kezdett, groteszk mozdulatokkal járt-kelt a színpadon, burleszki figurává változtatta az élő alakot. Éppen ellenpéldája volt Benes Ildikónak a francia nevelőnő szerepét megjátszó Petrécs Anni. О ugyanis, bár szerepénél fogva valósággal predesztinálva volt a humorizálásra, mindig csak annyit adott, amennyi belefért a néző ízlésébe. És lám, mégis a „madame" karikatúrája tetszett a legjobban. Senki se értsen félre, függetlenül észrevételeimtől, a Szent Péter esernyője nekem is tetszett. Sőt azt is ki merem jelenteni, hogy a bemutató egyik legsikerültebb premierje volt a Matesz komáromi együttesének." (Neumann János: Szent Péter esernyője — a Matesz-ben. Szabad Földműves, 1980. 6. 14.) Érdekes kísérletnek vetette alá magát a Hét kritikusa: „Előrebocsátom, hogy a csodatévő esernyő történetét nem a bemutató előadáson tekintettem meg, hanem Nagymegyeren (Calovo), a takaros művelődési otthon tágas színháztermében. És még csak nem is az esti, de egy délutáni diákelőadáson! Volt ebben némi szándékosság is. Részben az, hogy ne legyen hatással rám a felnőtt publikumnak a régebbről ismert előadások iránt megnyilvánuló nosztalgiája, részben pedig arra voltam kíváncsi, hogy a diákifjúságra miképpen hat majd Konrád Józsefnek, az előadás rendezőjének az utóbbi években szinte programszerűen vallott modern realizmusa, ami a színpadi megjelenítés eredetiségét hol kissé elidegenítő, hol viszont túlzottan természetesnek tűnő játékstílussal társítja. (. . .) Nos, a több száz nézőt befogadó színházterem megtelt. És már az előadás első jeleneteinél kiderült, hogy a színészek eszményien fogékony közönségnek játszanak. A néző és a színész közötti áramkör nyomban létrejött — s csupán itt-ott mutatkozott „áramszünet", amikor a szereplők felszínes rutinmegoldásokkal próbálkoz75