Mikszáth és a századvég-századelő prózája. Balassagyarmat, 1987.október 1-3. (Discussiones Neogradienses 6. - konferencia kötet. Salgótarján, 1989)

Széles Klára: Mikszáth Kálmán és a múlt századi novellisztika

koztatása természetes módjának több akadálya van. Egyrészt Johannát elküldik, mert éppen meséitől féltik a gyermeket. Másrészt az egyetlen lény, „akinek" újramondhatja legalább a már hallottakat, s így legalább újraélheti, s nem felejti el: egy kiskutya, passzív, képzelt „hallgató" csupán. A történetek hatóerejének csökkenését jelzi, sőt a fonál megszakadását, hiszen a mesék tovább-burjánzás, variálódás, a képzelet megtermékenyítése helyett légüres közegbe kerülnek. A sánta kutyus csupán a kisfiú érzelmeit tükrözi. Hősünk elképzelése szerint „nagy figyelemmel" hallgatja, „helyeslőleg" nyalogatja a szája szélét, s ha ijesztő a történet, akkor „rémülten" kapja farkát a lába közé és elfut. A kisfiú vele együtt fut, s a „tevékenység" (voltaképpen teljes passzivitás, menekülés) utolsó gesztusaként „magunkra zártuk a tölgyfa ajtót". Vagyis: még teljesebbé teszik — önként — a bezártságot, amely viszont így az önvédelem jegyében történik. Egy valódi játszótárshoz képest Johanna csak pótlék; a kiskutya Johannához képest is kevésbé kölcsönös kontaktus. Mégis, amikor még ő is elpusztul, akkor köszönt be a teljes társtalanság. ,,. . . aztán rettenetes csönd borult a nádra, és egy fekete madár szállt föl belőle az égnek. Akkor azt hittem, hogy ez a fekete madár az Asztal lelke, és mialatt kis szívem hangosan dobogott, levettem a madár előtt a sapkámat, így maradtam egyedül a világban. . . ." így szűkül le a kör, míg csak a láz, a halállal való játék marad hátra. Ez a „fekete madár" maga a halál teljes sokértelműségében, hiszen megismétlése, változata a novella-eleji „legtarkább madarak"-nak, amelyek szintén a nádasból szálltak az égre. Csakhogy akkor „csodálatos rejtelmek"-et, szabadságot, távlatot ígértek, míg itt a teljes, sötét vég jelenik meg fekete madárként, maga a reménytelenség. A hiányzó életet, izgalmat, színt elsősorban a történeten belüli történet, a kulcs-szerepű mese képviseli. De milyen különös mese ez! Aki elmondja, — Johanna — mintegy bevezetésként, általában „arról beszélt, hogy mérget fog inni a kovácsmester miatt". Vagyis, saját halálát vetíti elő. Ez a háttere mindannak, amit esténként előad, s amire a kisfiú úgy emlékszik, mint „élete" „legszebb meséi"-re. Ezek a „legszebb" mesék hangsúlyozottan mutatják fel a meddő élet érték-válságát. A „szépség" itt a „borzalmas"-sal azonosul. A történetek hősei a hős-fogalom szöges ellentétei. Gonosz „vándorlegényekről, púpos uzsorásokról, fülbevalós vadorzókról, bosszúálló csempészekről és kóbor kísértetekről" van szó. Nem különbek a „kegyetlen rablólovagok", „piros ruhás bakók" sem, avagy a „szökött katona", aki az akasztófa alatt tilinkózik; s az egyetlen, kiemelt mese főszereplője: az „istentelen Markusz". Erények helyett a bűnök parádéja ez, maga az erkölcsi világrend kérdőjeleződik meg. Márkusz az istennel packázik, s az ördöggel parolázik. Visszájára fordult világ. A megnyomorított lét keretei között még a dac, a lázadó képzelet eszközei is torzak. Gyönyörködés helyett a hideg kirázza, fél, sír a meséket hallgató. És mégis: „boldogan hunytam le a szememet, és álmaimban tovább szőttem a véres meséket". A szadizmus, mazochizmus mechanikája ez. A természet, a lélek; a vágyak, az álmok is fonákká válnak. Kuszák ezek a mesék, közös bennük a borzalmasság, s a halál változatos jelenléte (kísértetek, bakó, akasztófa, vér). Mégis, éppen ezzel a rettenetességükkel válnak vonzóvá, a kisfiú lelke kifejezőivé. Halvány és vértelen az ellenpontként felbukkanó „német mese", amelyet a nagynénik olvasnak fel „a manókról, akik éjjel elvégzik a röstek munkáját". Amikor a rémtörténeteket hallgatja a főszereplő, „szeme csillog", ajka kicserepesedik: lázat, betegséget idéz az állapot. Ráadásul, amikor a folytatást várja sóvárogva, ahelyett nagynénje lép elő „a bokor mögül", ahonnan kihallgatta a mesemondást és felháborodva elküldi Johannát. így nemcsak befejezetlen marad a történet, hanem egyszer s mindenkorra vége szakad. A következő dajka eleve csak egyetlen mesét ismer, de még azt is éppen a befejezése nélkül. A kibontakozás, a csattanó, az idegek feszültségének feloldása marad el. Igy válik a 62 !