Mikszáth és a századvég-századelő prózája. Balassagyarmat, 1987.október 1-3. (Discussiones Neogradienses 6. - konferencia kötet. Salgótarján, 1989)

Széles Klára: Mikszáth Kálmán és a múlt századi novellisztika

Nem csupán arról van szó, hogy a fickándozni kívánó gyereknek kínszenvedés illedelmesen üldögélve hallgatni a felnőttek, számára unalmas, érdektelen pletykáit. Ezen belül, amiről szó esik: emberek sorsa, valódi cselekvések, csupán reflexív visszfény formájában. S ezek a történések, tevékenységek mások életében szerepelnek, mintegy aláhúzzák a jelenlévők létének mozdulatlanságát, egyhangúságát. Ugyanakkor a kommentárok nem az elismerés hangján szólnak, nem a vágyakozás, vagy akár az irigység érzelmeivel, amely így az eleven, zajló élethez közelítést jelentene; hanem elítélőek, a fensőbbséges megszólások, jellemek, életvezetések megrovó értékelései. Igy mások cselekvéseitől is inkább eltávolítóak, mintegy elrettentőek. (A „szerencsétlen Leontin", „kalandos természetű Barnabás", „felfuvalkodott Ábris".) Beszélgetés közben a két nagynéni nem tétlen! Hiszen „tépést" csinálnak, emlékeztetve a hajdani: 1848/49-es szabadságharc korabeli honleányi tevékenységre. Egyben ez a történelmi háttér alapvető megváltozására is figyelmeztet. Akkor aktív sors-formálásról, nemzeti érdekről volt szó, most csupán egy históriai tehetetlenségből fakadó, kényszerű véráldozatról, hamis jelszavakkal. (1914-et írunk!) Ennek a tépés-csinálás motívumnak pontos funkciója van a novellában. Mindig a gyermek tétlenségre-ítéltségét húzza alá. Amikor először gyógyul fel a víziókat ajándékozó mocsári lázból: „. . . Kivittek a tornácra, bepólyáztak párnák és takarók közé, nagynénjeim mellém telepedtek, és ott csinálták a tépést." A gondos ápolás a lenyűgözöttség képeit idézi: a bepólyázás a lekötözöttséget, a két nagynéni a foglárokat. Másik alkalommal pedig a lázas állapot boldogságának egyik jele az, hogy: „. . . Nem hallottam . . . hogy mennyi tépés kell még a bosnyák háborúra." Mindegyik esetben a „tépés" nem csupán a sebesülés, harctér, vér asszociálása révén kapcsolódik a /7a/a7-motívumhoz, hanem közvetlenül is. A ház ismétlődő mozzanatai közétartozik az, hogy az őszi, téli estéken az egyik nagynéni elsorolja „mindazokat, akik a családból ebben az évben meghaltak." A kisfiú számára ez a számbavétel egybemosódik a szörnyű monotónia többi jegyével: a „varrógép örökös berregés"-ével, a „fekete falióra rekedt ketyegésé"-vel, a tépés-csinálással. A kiemelt évszakok (ősz, tél, hangsúlyozottan „hosszú" ősz), az esteledés, a korai sötétedés mind aláhúzza a halál-hoz, elmúláshoz kötődést, ennek fájdalmas melankóliáját. Maguk a nagynénik nemcsak öregkisasszony-mivoltukkal idézik fel a „meddőséget", közvetlen értelemben; hanem novellabéli szerepük is mintegy megtestesíti a főszereplő életének korlátok közé zártságát. Tilalmaikkal egy már abszurd börtönt: az érzelmek, gondolatok, a képzelet fegyházát érzékítik meg. Legvégletesebben egy kiemelt, apró jelenet tanúskodik erről. Ama őszi esték egyikén: „. . . Én egy kis zsámolyon kuporogtam a kályha mellett, és a tűzbe néztem; amikor észrevették, mit csinálok, elültettek, mert féltették a szememet az erős fénytől. Egy nagy karosszékbe tettek, de ha elaludtam, fölébresztettek, mert társaságban nem illik elaludni, ha pedig megszeppent arcomon látszott, hogy gondolataim messzire elkalandoznak, az egyik nagynéném hozzá jött, szelíden rám nézett, és furcsa, mély hangján azt mondta: — Nem szabad." A féltő gondoskodás mezében a legszörnyűbb terror veszi körül a gyereket. Kicsiségét festi „kis zsámolyon kuporgása", teljes semmittevésre kárhoztatása mintha nem lehetne már fokozottabb. Mégis, kiderül, hogy tűzbe bámészkodása is ártalmas, tiltott; az is, ha elnyomja az álom; de még a gondolatok el kalandozása is! Ettől a tétlenségre-kényszerített kisfiútól, és e cselekmény nélküliségtől alig elválaszthatóak, a mű funkcionális részeit képezik a különböző színhelyek, kör-körös egymásbafonódásukkal. Egyetlen, zárt színhelyről van szó: egy „nagy, sárga házban" játszódik a novella. 60