Mikszáth és a századvég-századelő prózája. Balassagyarmat, 1987.október 1-3. (Discussiones Neogradienses 6. - konferencia kötet. Salgótarján, 1989)

Wéber Antal: Mikszáth maximái

Wéber Antal MIKSZÁTH MAXIMÁI A Mikszáthra vonatkozó szakirodalom, bármennyire is különböznek az egyes szerzők megállapításai, abban az egy véleményben közösnek mutatkozik, hogy a jeles íróra nem jellemző a szó elvont értelmében vett gondolatiság. A legtöbb Mikszáthtal foglalkozó szerző az írót a „mesélő" típusú elbeszélők közé sorolja, ezen belül azonban a vélemények már megoszlanak. Egyesek szerint nem tud élő, plasztikus alakokat teremteni, míg Schöpflin Aladár éppen abban látja egyik legfőbb írói erényét, hogy például a franciáktól eltérően, a viktoriánus angolokhoz hasonlóan nagyon is érzékelhetően állítja az olvasó elé különös figuráit, s e téren világirodalmi távlatban is kiváló tehetség. Legtöbben, beleértve Szerb Antalt, azt szögezik le, hogy Mikszáth esetében fontosabb a gyéren szőtt mesénél a mesélés könnyedsége, természetes gördülékenysége, népies egyszerűsége. Mások — így Király István — komoly társadalomkritikusként tartják számon, akinek soraiban bensőséges, meleg líra bujkál. A kritikai realista író — ez a legutóbbi korszak iskolai igazsággá vált besorolása, de találhatunk korábban és későbben az író cinizmusára utaló megjegyzéseket, s olyat is — ez Kolozsvári Grandpierre Emil véleménye —, miszerint Mikszáth képtelen a művészi általánosításra, s egyáltalán az elvont gondolkodásra. Az a körülmény, hogy valamely író milyen mértékben képes az elvont gondolkozásra egyrészt nehezen állapítható meg, másrészt a tőle művelt irodalom jellegétől függ az ilyen típusú gondolkozás szükségességének foka és mikéntje. Az író a maga módján teremti meg sajátos világát, s ennek láttatásával értelemez: ez a lehetőség adatott meg számára első renden, s ennek meggyőző ereje, telítettsége írói hatásának legfőbb biztosítéka. Intellektuális kvalitásai is ebben a szférában nyilvánulnak meg a legintenzívebben: ez, mondhatni, az ő nyelve, vagy ha úgy tetszik kommunikációs eszköze. Mivel azonban nincsen irodalom beszélő, cselekvő, gondolkodó emberek ábrázolása nélkül, nyilvánvaló, hogy egyfajta gondolatiságot, mint cselekvés- és magatartás-motivációt mindenfajta, akár az ilyen szempontból a legigénytelenebb közegben mozgó cselekmény is hordoz, az írói kommentár szükségképpen alkotó eleme a dolgok megjelenítésének. Ennek milyensége, az adott kontextusban vitt szerepe, beleilleszkedése a művészi láttatás folyamatába jellemzi az író elbeszélő művészetének sajátos minőségét. Mikszáth ítéletét főként a történet olykor andekdotikus magvára redukálható egészének sajátlagos példázata hordozza, a részletek árnyalását, a cselekvésben résztvevők minősítését a „megbúvó", a szinte már rejtett, szerzői felkiáltásokba, zárójelbe kívánkozó, az adott helyzethez igazodó frappáns kommentár fejezi ki. Ama bizonyos andekdota, a lejegyzetlen történet, irodalmi alkalmazása nálunk hovatovább a gondolati elmaradottság, a szellemi restség jeleként szerepel. Pedig ez a frappáns műforma az akkori társasélet egyik legjellegzetesebb megnyilvánulása, már önmagában véve is van korjellemző funkciója, magvában megfigyelést, ítéletet hordoz, példázatként tipikus élethelyzetek szellemes sűrítménye, az indirekt véleményalkotás egyik találó, mulatságos, s nem feltétlenül komolytalan vagy provinciális formája. Önmagában véve sem nem akadálya, sem nem elősegítője a tágabb ívű világlátásnak, de lehet sajátossága, jellemző színe annak. A magyar irodalom, s kiváltképpen a Jókai és Mikszáth írói tevékenysége révén példátlanul fellendülő regényműfaj nem a nyugat-európai fejlődéstől lemaradó, s az orosz irodalom páratlan produkciójától elütő meghatározottságaival mérhető, tehát negatívumokkal, hanem azzal a közeggel, amelyben létrejött s amelyet kifejezett, s azokkal a minőségekkel, melyeket létrehozott. Egy ilyen típusú összehasonlítás viszont megmutatná azt is, hogy saját térségében csak arra vállal5