Mikszáth és a századvég-századelő prózája. Balassagyarmat, 1987.október 1-3. (Discussiones Neogradienses 6. - konferencia kötet. Salgótarján, 1989)
Wéber Antal: Mikszáth maximái
kozhatott, amit adni tudott, s e tekintetben azokra a vonásokra, esztétikai minőségekre kell gondolnunk, melyek e művek másutt fel nem található, egy nemzeti társadalom és szellemiség utánozhatatlan önértékei. A tisztán elméleti megközelítés persze mindenkor felállíthat olyan kritériumokat, melyek általános érvényükkel valamilyen módon rangsorolnak, ám ezek többnyire preferenciákon alapulnak, sokszor igencsak vitatható módon. Feladatunk, melyet vállaltunk, mégsem valamiféle értékszempontok demonstrálása Mikszáth életműve ürügyén, hanem a nála megnyilvánuló, gondolati elemek milyenségének jellemzése. Ennek kapcsán említendő Mikszáth stílusának az a sajátsága, hogy a szerzői kommentár nála igen sokszor zárójelek közé búvik, mellékmondatokba rejtőzik, mintegy mellékesnek látszik. Az előbeszéd odavetett megjegyzéseinek látszatát kelti ezzel az eljárással, ami önmagában véve is tudatos stílusfogás, s igen hatékony lehet esetenként, de Mikszáthnál sokkal fontosabb a funkciója az ilyen típusú közbevetéseknek. A Jókai nyomán induló, a színes mese iránt mindvégig fogékony elbeszélő ugyanis, mondhatni, gyakorta ilyen futó bölcselkedésekkel „korrigálja" fantáziája pályáját, lefékezi fantáziáját, kételyének ad hangot, a szárnyaló gondolatot visszahúzza a realitások világába. Kétségtelen, hogy ezzel mindenkor némi iróniát vegyít szövegébe: megkérdőjelezi a tradicionális illúziók vágyképeit, s arra figyelmeztet, hogy az emberi boldogság emelkedett rajzában mindig van valami az önfeledt játékból, amit nem szabad öncsalatás nélkül egészen komolyan venni. Talán az effajta illúziórombolás, mely rendíthetetlen, kritikus szellemű realitás-érzékének folyománya, keverhette a cinizmus gyanújába. Számtalan olyan passzust találhatunk Mikszáth szövegeiben, ahol nekilendül a dolgok bogozásának, aztán mintha rádöbbenne, hogy a történtek vagy történendők szempontjából annak, aminek lennie kellett volna, netán lehetséges lett volna, nincs jelentősége. Ilyenkor írja le egyik igen sokszor használt szavát: „mindegy". Ezzel véget is vet a spekulációnak, szinte érezvén a dolgok relativitását. Alkatából is következik részben ez a belenyugvás, de tapasztalat is húzódik mögötte, hogy tudniillik csak fontos ügyekben érdemes háborogni, csak a tragédia igényli a pátoszt, csak a valódi együttérzés hívja elő az érzelmet, de akkor viszont feltétlenül. Talán ebből a tulajdonságából fakad az az elnéző magatartás, mely visszatartja attól, hogy kritikájával, mely iróniájában bujkál, megfossza magát az érdekes helyzetek leírásának örömétől. Mint A demokraták című elbeszélésében odaveti: „Nem okos világ-ez a mai. Dehát iszen a tegnapi se volt okos. És bizonyára nem lesz az a holnaputáni sem. Ebben van valami vigasztaló." Mi, akik ebben a holnaputánban élünk, aligha mondhatunk ellent a jeles írónak. Előfordul, hogy egyetlen mondattal utal olyan megrögzött vélemények ellenkezőjére (melyek egyébként sok tekintetben még ma is tartják magukat), mint például a főváros idegenségének kérdése: „Kevés nagyvárosban van olyan nemzeti élet, mint éppen Budapesten" — jegyzi meg A jó ember című elbeszélésében. Az ilyen típusú megállapítások közé tartozik az is, mely a tizenkilencedik század második felének nemessége és a városiasodás, mondhatnók polgárosodás, viszonyáról fogalmaz meg. Ebben voltaképpen azt a körülményt foglalja össze egyetlen mondatban s igen sommásan, melyet az irodalomtörténet nem kevésbé helyesen, ám jóval terjedelmesebb eszmefuttatásokban igyekezett rögzíteni. A városiasodó dzsentri ilyen vagy amolyan, politikai és gazdasági indítóokai, kényszerei, s az ezekből fakadó következmények szerteágazó s különféleképpen jellemzett további okozatai Mikszáthnál az 1888-as esztendőben ebben a mondatban sűrűsödnek össze: ,,Ez a nemesség nem azért jött fel, mint a franciáké, hogy a főváros fényét emelje, nem csillogni jött, hanem átalakulni vagy meghalni." Az a tény, hogy az emberi sorsokra utaló megállapítás írótól származik, stilárisan is kézenfekvő. S benne foglaltatik, mintegy mottóként, Mikszáth egész társadalomrajzának lényege. Aki nem tud átalakulni, aki ravaszkodik, aki a régi dicsőségbe kapaszkodik, kompromisszumok után kutat, menteni akarja a menthetőt, az 6
