Mikszáth és a századvég-századelő prózája. Balassagyarmat, 1987.október 1-3. (Discussiones Neogradienses 6. - konferencia kötet. Salgótarján, 1989)
Wéber Antal: Mikszáth maximái
lecsúszik, a peremre szorul, s csak az boldogulhat, aki megváltozik és megérti az idők szavát. A mikszáthi bölcsesség viszont abban rejlik, s egész szkepszise ezt sugallja, hogy nem glorifikálja az új világot sem. Megváltozni és életbenmaradni történelmi szükségszerűség és morális imperatívusz, de nem belépőjegy az ígéret földjére. Az angoloknak volt az a szokásuk, hogy azt a regénytípust is, mely a társadalom viszonyait és erkölcseit választotta tárgyául, komédiának nevezték. Nem szorosabb műfaji megjelölést jelentett ez természetesen, hanem egyfajta látásmódot, a bemutatás és a bírálat sajátos hangnemét. Ebből a magatartásból Mikszáth elbeszélő művészetében is van valami, innen ered sok esetben megjegyzéseinek élces könnyedsége, mint amikor például a Kísértet Lublón című kisregényében arról elmélkedik, miszerint hiába zálogosította el Zsigmond király Lublót, mégis magyar föld maradt ez, magyar erkölcsökkel. ,,Még a kísértet mindjárt népszerű lesz — írja —, mihelyt a hatóság kezdi üldözni." Tény, hogy ebben a körülményben egy jellegzetes, s talán ma sem ismeretlen nemzeti jellemvonásra ismerünk, mint ahogy politikától átitatott korunkban arra gondolunk, hogy — miként oly sokáig hivatásszerűen és kitüntetetten foglalkoztunk az irodalom és a politika viszonyával — ma is aktuálisan csengene az a frivol megjegyzés, melyet e tárgyban tett ama Almanach-előszavak egyikében, melyekben szívesen fejtegette az irodalomra vonatkozó nézeteit: „Egy hírlapírói banketten — gondolom Rákosi Jenő fejtegette —, hogy Magyarországon a politika és az irodalom kölcsönösen termékenyítették meg egymást. . . csak azt nem lehet tudni, melyikük volt a nő és melyikük a férfi." Játékos megjegyzésként is felfoghatnánk, s ama tiszteletlenség jeleként, mellyel kora jól ismert manipulációit kajánul leleplezte. Csakhogy vajmi keveset tudnánk mindezekről, ha ez a kajánság Mikszáthból hiányzott volna, ha nem látta volna maga körül a hiúság vásárát. Éppígy túlzás lenne történetfilozófiai mélységet keresni abban a kijelentésben, melyet a Sipsirica című kisregényének elején vet oda, a fővárost jellemezvén: „Pestnek jövője van, Budának múltja. S minthogy a jövő is múlt lesz egy napon, a dolog hát egyremegy." Mégis, a stílus teremtette helyzeti energiában ez a szellemes közhely felidézi a dolgok múlandóságának, viszonylagosságának érzetét. Nem felesleges talán megkockáztatni azt a véleményt, hogy a fanyar bölcselkedésnek ez a szelleme helyezi bizonyos távlatba a nikszáthi mese kézenfekvő tanulságait, s ezt már-már láthatatlan eszközökkel éri el, a gondolatok szinte csak meg-megcsillannak, talán el is felejtődnek az olvasás folyamán, de valamilyen módon mégis ott lebegnek a tudatban, mint a fény játéka a folyó felszínén. Vagy mit kezdjünk azzal a váratlan kijelentéssel abban a tragikomikus szituációban, melyben Druzsba tanár úr összezúzza az álnok korcsmárosné arcképét, a névtelen festő ambiciózus alkotását: „Ilyen tönkrement remekművek gyakran előfordulnak az olyan nemzeteknél, ahol az épségben megmaradt művek nem remekek." A helyzethez aligha illik egy szokványos elbeszélő tónust feltételezve, de éppen ezzel hívja fel magára a figyelmet, arra a tér- és idődimenzióra, mely a történést magába zárja. Napjainkban aligha találunk olyan igényesnek számító és tárgyának mélyébe hatolni igyekvő recenzenst, aki ne említené az úgynevezett létkérdéseket. Úgy tetszik, hogy az emelkedettebb szellemű irodalmi műnek valamiképp ezekkel kell foglalkoznia. Sokszor azonban inkább az világlik ki, hogy a létkérdések, így keletkezés, elmúlás, halál, transzcendencia, olyan lényegi tények, melyek örök tárgyai az emberi gondolkozásnak, koronként azonban változó módon. Mikszáthnál, s általában a tizenkilencedik század elbeszélőinél ezek a létezés konvencionális tényeiként szerepelnek, melyekre általában nem helyeznek nagyobb súlyt, mint amenynyivel a tapasztalati gondolkodásban rendelkeznek. Nehezebb időkben, meglehet, ezek a végső igazságok válhatnak meghatározó gondolati élménnyé, talán olyan módon, ahogy az elvont gondolkozást, a filozófiai alapozottságú világértelmezést mértékkel igénybe vevő író látja: „Valahogy úgy lesz az — írja 1906-ban —, hogy az emberiség sohasem helyezkedhetik el egészen 7