Mikszáth és a századvég-századelő prózája. Balassagyarmat, 1987.október 1-3. (Discussiones Neogradienses 6. - konferencia kötet. Salgótarján, 1989)
A Szerkesztő bevezetője 1987-ben Mikszáth Kálmán születésének 140. évfordulóján Nógrád megye majd egy éven át tartó jubileumi rendezvénysorozattal emlékezett a nagy palóc életművére. Az írói évfordulókhoz kapcsolódó ünnepségek ma is azt a kérdés- és problémakört vetik fel, amelyet 1882-ben már maga Mikszáth Kálmán is jelzett a Pesti Hírlap hasábjain megjelent „Az aldunai diadalút" című írásában. ,,Parádé-nemzet vagyunk. Az voltunk mindig, nem tudom azok maradunk-e örökké? Az ,,et fecerunt magnum áldomás" óta mindig ez az áldomás-csinálás járja. Csak a jogcímek változnak az időbon, de az áldomás, az nem változik soha. Ahhoz mindig van pénzünk és lelkesedésünk ... a nemzerben él valami kötelességszerű, amit hagyományképpen örökölt a múltból, s amit a műveltség haladása csak megnövelhetett a jelenben a szépirodalom iránt, de ez a kötelességszerű tartozás nem találta meg a kellő formát még most sem; nem a pezsgőben és a tósztokban kellene annak nyilatkoznia, hanem a művek ismeretében és megszerzésében ... Egy írót kitüntetni nem lehet sem diadal kapuval, sem koszorúkkal, úgy mint azzal, ha őt műveiben megösmerik: ez a legnagyobb jutalma." Az a Mikszáth Kálmán írta ezt, aki más helyen ,,bolondos pillangónak" nevezte az írói hírnevet, s arspoetica-jából az is kiderül, hogy mindig is kétkedve fogadta az írói ünnepléseket, azt vallva, hogy az irodalomban a legfontosabb érték a mű, maga az irodalom. A Mikszáth-jubileumi díszülésen, 40 éves művészi pályájának fényes ünnepségén az író vigadóbeli válaszbeszédében is hallani véljük a kétkedés, az ünneplések igaz értelmét kereső alkotó ember hangját:,, ... nem kultuszt kell csinálni, hanem kultúrát. És ha már mégis személyi kultuszt is kell csinálni, akkor is csak ott legyen annak jogosultsága, ahol a kultúrának használhat. Én csak azért nyugszom meg ebben az üzletben — már tudniillik lelkiismeretfurdalás nélkül —, mert látom, hogy ez az ünnep csak részben szól nekem, részben azoknak az íróknak szól, akik vagy még nincsenek itt, vagy még csak érkezőben vannak. Vagy még érkezőben sincsennek." Az 1987-es jubileumi rendezvények gazdag sorát látva, joggal merülhet fel a kérdés és a válasz talán érdeklődésre is számot tarthat: Nógrád megye a maga lehetőségein belül, a hagyományápolással teremtett-e olyan kultuszt, ami alapján esetleg a kultúra „csinálása" is könnyebb? Vagy: kultuszt teremtett-e avagy kultúrát? Jelen kiadványunkat ebben a vonatkozásban, az ilyen irányú önvizsgálat szempontjából válaszértékűnek tartjuk. A kötetben az 1987. októberében Balassagyarmaton a Magyar Irodalomtörténeti Társaság és Nógrádi Tagozata, valamint a nógrádi múzeumok szervezésében megrendezett Mikszáth-emlékülés válogatott anyagát adjuk közre. Az irodalomtörténeti vándorgyűlés stílusosan és méltón az író emlékéhez a hajdani vármegyeház felújított nagytermében kapott helyet. A tudományos tanácskozás számot adott a legújabb Mikszáth-kutatások eredményeiről, középpontba állítva természetesen az életmű vizsgálatát, de belehelyezve egy tágabb összefüggés rendszerbe: a századvég — századelő prózairodalmának vizsgálatába. (Ezért is sajnálatos, hogy az elhangzottak közül, technikai okok miatt kötetünkből kimaradt: Alexa Károly: Mikszáth tragikuma, Benedek András: Mikszáth és a színház, Lőrinczy Huba: A gyermek-toposza Csáth Géza novelláiban és Szalay Károly: Gondolatok Karinthy centenáriumán című előadása.) Kerényi Ferenc az Irodalomtörténeti Társaság Nógrádi Tagozatának elnöke zárszavában összefoglalta a tanácskozás legfőbb eredményeit, tapasztalatait és felhívta a figyelmet a kutatás legfontosabb további teendőire.
