Hagyomány és ismeretközlés. Salgótarján, 1986. november 14-15. (Discussiones Neogradienses 5. - konferencia kötet. Salgótarján, 1988)

Fried István: Élet és irodalom a „Fanni hagyományai”-ban

kísérletezője, hitében és reményeiben ,,második Prometheus". Amíg nagyon hevesen élt, addig nemigen írt. Amikor bezárultak előtte (s Kazinczy, Szentjóbi Szabó, Batsányi) előtt a közhasznú cselekvés kapui, az irodalomba lépett át, ott próbálván megvalósítani a ,,bölcsesség szép világá"-t. Élet és irodalom: nem önmagában pólusai egy általános helyzetnek, hanem jelzőoszlopok az 1790-es esztendők szigorodó abszolutizmusában, amelyről egyre jobban kopnak le a felvilágosodott színek. Amikor már szinte élni sem lehetett, nemhogy otthonra lelni, és a magyar nyelvű színjátszás közönség hiányában és hatósági ellenőrzés következtében is enyészni kezdett, amikor az írótársak (köztük az Urániában is publikáló Verseghy Ferenc) csak rabláncon töprenghettek a boldog lelkek Árkádiájáról, amikor — éppen ezért — az irodalomra is lestek, felnagyítván az ártatlan szavak jelentését, akkor az',,igazi literátor" nem tehetett mást: el kellett vonulnia. Az irodalomba nem vonulhatott el, 1795 után már végképp nem létezett féltve őrzött magánosság. Mit kezdhetett volna otthon, a lelkészi lakban? Kifogyott alóla az életnek és az irodalomnak útja. Csak ,,szent hagyományai" maradtak az utókornak, amelyhez előbb rejtve, majd diadalmasan eljutottak. Az élet diadala ez? Nem, az irodalomé, az irodalomba sűrített életé! Amelynek nem volt jobb ismerője, hitelesebb krónikása az 1790-es években, mint Kármán József és Kazinczy Ferenc. Az ő életük és az általuk érzékeny regényekben őrzött élet tanúsítja, szabadon írtak, mert azt törvényükké választották. Szívük teljességéből írtak, mert a szívre akartak munkálni. ,,Szent hivatal" volt az övék. S most Kazinczy szavaival: hamvukat a maradék áldja. Életüket jellegzetes költősorsnak hiszi, az általuk készített irodalomból pedig írói-emberi magatartást tanul. 79