Hagyomány és ismeretközlés. Salgótarján, 1986. november 14-15. (Discussiones Neogradienses 5. - konferencia kötet. Salgótarján, 1988)

Kerényi Ferenc: Teleki László „Kegyenc”-e és színháztörténetének néhány tanulsága

Kerényi Ferenc TELEKI LÁSZLÓ „KEGYENCE ÉS SZÍNHÁZTÖRTÉNETÉNEK NÉHÁNY TANULSÁGA Teleki László Kegyence 1841. évi első megjelenése és ugyanazon év szeptember 6-i ősbemutatója óta őrzi irodalom- és színháztörténeti státuszát: a „szabálytalan remekmű" minősítést, amely tisztelettel eltakarni hivatott a gyakorlati tényt, hogy művészeti tudatunknak, hagyományainknak sohasem lett része. Viszont — ha figyelmünket most már csak a színházra fordítjuk — olyan jelentékeny alkotói erő, annyi jeles művészegyéniség foglalkozott színpadra állításával, hogy az önmagában is elemzés tárgya lehet. Mint ismeretes, az első kiadás elé illesztett bevezetőjében Teleki egyáltalán nem sietett értelmezői segítségére, sőt: ,,Mit kívántam, e munkámban fösteni, mi legyen azon fő eszme, melyt az egész színműn keresztül ügyekeztem vinni: azt itt igazolás gyanánt előadni s fejtegetni fölösleges..."

1 A főhős, Petron(ius) Maxim(us) alakjának kulcsát azonban megtaláljuk a dráma csak 1941-ben publikált első kidolgozásában, az I. felvonás 1. jelenetében, amely mind a nyomtatott, mind a színpadi változatból hiányzik: ,,Ládd, fejedelem, bennem két lény rejtezik, egy zajos fényűző dicsvágyó, ennek ő [ti. Júlia, a felesége] nem társa, mert ennek élettársra, milyen ő, nincs szüksége, ez cimborákkal megelégszik. Ő ezen ember zajos kacajjal és kedvcsapongási elől visszavonul és elrejtőzik, de mikor ez a tobzódó lény bennem elalszik — egy másik ébred fel bennem — szelídebb szeszélyű, csendesbb örömöt, belső boldogságot kereső — ezen második valóságnak Istene ől"

2 A keletkezési körülmények, a drámafejlődési irányok és a szövegadatok ismeretében úgy látjuk, Teleki László tollát kettős probléma mozgatta. Egyrészt (1840. évi felsőtáblai meghívása és az ottani reformellenzékhez csatlakozása kapcsán) a származás adta rang és felelősség, valamint a professzionista politizálás konfliktuslehetősége, másrészt (a Kelet népe-vita évében) a célok és eszközök kérdésköre.

3 A Kegyenc Telekinek nem első, de első nyNvánosság elé jutott drámai kísérlete, amely jól és logikusan levezethető a hazai drámafejlődés irányaiból, ugyanakkor hat-hét évvel megelőzi a magyar romantikus dráma szélsőségesebb kísérleteit. Az egy szereplőbe vetített, polarizált személyiségjegyek között feszülő romantikus belső konfliktus ilyen intenzitását később is csak Petőfi Tigris és hiéná\a (1846), Czakó Zsigmond Leoná\a (1846) és János lovag\a (1847) éri el — valószínűleg nem Teleki hatása nélkül. Ez utóbbiak azonban már a liberalis-érdekegyesítő politika válságának időszakában jelentkeztek. Érthető és történelmileg szükségszerű tehát, hogy 1841-ben, a megjelenés és az ősbemutató évében a drámától (is) a valóság megnemesített ábrázolását igénylő liberális kritika — amely egyébként több más kérdésben nem volt egységes — mind a drámát, mind előadását (Vörösmarty Mihály, Bajza József, Henszlmann Imre véleményével) egyhangúlag utasította el.

4 Figyelemre méltó, hogy Bajza ráadásul azokkal a szavakkal (,,alapjában elhibázott mű") és érvekkel, amelyekkel utóbb Shakespeare ///. fíichard\é\ és Othelló\éx is illette, szintén az eszményítés hiánya miatt. A Kegyenc színháztörténetének első szakaszában a ritkán előforduló nemzeti színházi előadásokat (1842, 1845, 1860) egyértelműen a színészi ambíció hívta életre: valamennyi — ideértve az 1841. szeptember 6-i ősbemutatót is — juta lomjáték i választás volt. Petronius Maximus személyiségének alapvető ellentmondása (a szerető férj és a politikai cselszövő között), találkozva a színházi szerepkörök romantikus gyakorlatával, a két tehetséges irányba mozdította el az értelmezést: Fáncsy Lajos az ősbemutatón az intrikát hangsúlyozta, míg 1845. május 3-án Lendvay Márton öltötte magára a címszereplő jelmezét, aki — a kor legjobb Bánkja, Rómeója, Julius 80